(Figyelem! Írásom további részében politikailag NEM korrekt kifejezéseket fogok használni.) A történet az eszelősök világába vezet, a valóságtól elrugaszkodottak, a szinte kizárólag a képzelet világában élők szemével nézve mutatja be az emberi környezetet. Cavazzonit mindig is érdekelte a bolondok képzeletvilága, búvárkodott is az elmegyógyintézetek irattáraiban. Meggyőződése szerint a művészek általában, így az írók is, nagyon sokat tanulhatnak a tébolyodottaktól. Arra a következtetésre jutott, hogy az őrültektől meg lehet tanulni, hogyan lehet „verbális csomót” kötni egy szövegben. Ez a csomó nem más, mint a gondolatok összekuszálása. Hogy megértsük a mondanivalót, újra és újra el kell olvasni a szöveget, ám a csomó akkor is megmarad. Megmarad az írásban, de ugyanakkor az emlékezetben is. Azt az illúziót kínálja fel, hogy reménykedhetünk valamilyen rejtett logika felfedezésében.
Ugyancsak gyakori az elmebetegek körében az erőfeszítés a kimondhatatlan kimondására. Nem hátrány egy író számára, ha olyan gondolatokat képes szavakba önteni, amelyek a mindennapi emberek számára csupán halvány sejtések. Egészen új aspektusban jelenhetnek meg a banális szavak. Ez belső látásunkat élesíti, s általa kikristályosodhat bensőnkben egy érzés, egy félelem, egy aggodalom, egy fájdalom, amely addig szinte észrevétlenül szunnyadt.
Az író amúgy is mutat némi hasonlóságot az eszelőssel. Hiszen mi másnak nevezhetnénk azt a vágyát, hogy egy nála hatalmasabb erő, az ihlet vezérelje őt, tárja ki képzeletét, vezesse kezét az íráskor. (Na, persze nem mai íróra gondolok.) Szeretné, ha egy hang diktálna neki, ő meg – mintegy tollbamondásként – csak lejegyezné a gondolatokat. Valamikor istenek és múzsák töltötték be ezt a szerepet, de az istenek és a múzsák visszavonultak, csupán az őrültség maradt meg.
Természetesen nem újdonság az irodalomban a szerepváltás: mikor az író az őrült/bolond bőrébe bújik. A holdkórosok eposzának főszereplője, Savini, egyértelműen bolond. Életének célja, hogy titkos üzeneteket találjon, amelyeket valakik a kutakba dobott palackokban rejtettek el. Szeretné megtalálni ezt az ismeretlen és titokzatos népséget. Felajzva indul el bizarr küldetésére, gyalogosan bejárja a Pó-síkságot, közben számos kalandot él át. Ami vele történik: furcsa, formabontó és hihetetlen. Maga a táj is szürreálisan, elvarázsolva jelenik meg.
Útja során Savini hozzá hasonló holdkórosokkal találkozik, párbeszédeik képtelenek és sokszor komikusak. Ismeretlen helyeket fedez fel, ám közben a dolgok, nem hogy világosabbá és érthetőbbé válnának, inkább egyre szövevényesebbek és bonyolultabbak lesznek. A sors összehozza őt Gonella prefektussal, aki ugyancsak bolond, sőt érzésünk szerint ez a figura még eszelősebb és rögeszmésebb, mint a főszereplő. Különcségükben csodálatos párt alkotnak, mint Don Quijote és Sancho Panza. Gonella betársul Savini missziójába, még azt is elhiteti vele, hogy ő a feljebbvalója. Ebben a minőségében megbízza azzal, hogy legyen a szakértője láthatatlan prefektúrájának. Elsődleges feladatuk a kutatás, a második az eredmények vizsgálata. Az eredmény mindenképpen nevetséges lesz, hiszen a képzelet világából való.
A kutatás tárgya: kitől, kiktől származnak a kutakból feltörő hangok; kik azok a furcsa lények, akik a csövekben, vízcsapokban, csatornákban élnek, és akik megfigyelés alatt tartják az embereket. Ilyen lények a regény logikája szerint léteznek, ők élősködnek az emberek gyötrelmein, és ők azok, akik „a civilizáció szempontjából valószínűleg eléggé elmaradottak, de – fűzi hozzá – azt hiszem, rengeteg van belőlük”. Egyéb ironikus utalások is csattannak rajtunk (ti. nem-bolondokon): ott vannak például, akik csak ismételni tudnak: „…nekik az ismétlés olyan, mint nekünk a lélegzés, a túlélésük záloga.”
Kolosszális felfedezéseknek lehetünk tanúi. A két kutató lerántja a leplet Szűz Mária igazi arcáról, megismertet Júdás igaz történetével, megtudjuk az igazságot a vizigótokról, a tatárokról, a majákról, a perzsákról, a macedónokról, de még Nagy Sándorról és Garibaldiról, is! A történelmi események szürreális megjelenítésén túl aforizmaszerű bölcsességekkel gazdagodhatunk, íme néhány a legérdekesebbek közül: „Minden más, mint aminek látszik”; „Szerintem minden ember színész”. Shakespeare közismert gondolatát Cavazzoni tovább pörgeti: „Az élet olyan, mint egy színház, csak színpad nélkül.” (Remélem, érezhető szavaimból az irónia.)
A felfedező út végén a tudat- és gondolkodászavar szinte a teljes identitásvesztésig juttatja Savinit, és már azt sem tudja már, hogy ő maga kicsoda. Nem marad más választása, mint visszatérni az elmegyógyintézetbe, ahonnét megszökött – azonban azt sem tudni, hogy valójában így történt-e, vagy csak álmában –, és lejegyezze kalandjait, tapasztalatait.
A könyv stílusa sem szokványos: az eredetiben a tájnyelvi fordulatok erősítik a hangulati hatásokat, ez a magyar fordításban sajnos nem érzékelhető. Ám Horváth Csaba fordítása egyébként fergeteges, jól csendülnek a pontosan eltalált nyelvi megoldások és fordulatok.
Cavazzoni ártatlanul jegyzi meg a regény egyik oldalán: „igazunk van, senkinek sem szabad hinni, bár igazából lényegtelen, hogy hiszünk-e vagy sem.” Én is így voltam a regénnyel: nem hittem el, de nem is volt fontos, hogy elhiggyem. Elolvastam és számtalan (vagy inkább számos) gondolattal lettem gazdagabb. Sokszor jut most az eszembe: „hazugságok mindig is voltak, és … még jó sokáig lesznek is. De nem kell túlságosan törődni velük.”
Ermanno Cavazzoni
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Különös üzenetekre lehet lelni a Pó-síkság kútjainak mélyén. Az ifjú Savinit ez nem hagyja nyugodni, ezért nagy buzgalommal és roppant hiszékenységgel veti bele magát a jelenség eredetének és értelmének felderítésébe.
A nyomozás egyre bonyolódó szálai messzire vezetnek. Savini például felfedezi, hogy a város lakói igazából csak színészek, és a házak is csupán kartonból készült díszletek. Miután kiderül, hogy a csatornákban apró lények laknak, akik bandákba tömörülve terrorizálják egymást, felbukkan egy titokzatos prefektus, aki szárnyai alá veszi hősünket. Ekkor még az eddigieknél is fantasztikusabb furcsaságokkal és különös álmokkal átszőtt időszak veszi kezdetét.
Ermanno Cavazzoni (1947) műve megihlette Federico Fellinit, aki a regény alapján készítette el az életművét lezáró,A hold hangja című filmjét: »Teljesen a történet hatása alá kerültem. Állandó nevethetnékem támad, hogy itt minden tettnek és gondolatnak jelentést tulajdonítanak. Aztán összeszorul a torkom, mert ha az egésznek még sincs értelme, akkor csak az élet abszurditása marad. Ennek a regénynek a világa a jelenkori ipari társadalom, Hieronymus Bosch, Don Camillo és gyerekkori emlékeink furcsa keverékéből épül fel.«
