Daniel Arasse könyve kiváló példája annak, hogyan lehet egyszerre élményszerűen és szakszerűen írni egy egyébként komoly szaktudást igénylő témáról. A korán meghalt művészettörténész számos könyve jelent meg eddig magyarul, hozzáférhetővé téve a művészet- és kultúrtörténet fontos kérdéseit a szakmai háttérrel kevésbé rendelkező olvasónak. A mostani könyv két, időben pontosan húsz év különbséggel megjelent írást tartalmaz Raffaellóról. Ezekről Arasse a következőt írja: „Az első úgynevezett »tudományos« cikk volt, szerzőjének első publikációja, amellyel bizonyítani akart, ennélfogva kellően  nehézkes, hogy magáénak érezhesse a szakma.” „Hogy magáénak érezhesse a szakma” – pontos kifejezése annak a gyermekbetegségnek, amelyet minden céhbeli átél, a kérdés csak az, hogy ebben benne ragad, vagy képes rájönni arra, miszerint megfelelő és alapos tudásháttérrel nem a szakmai tolvajnyelv használata a legnehezebb, hanem a szép és érthető fogalmazás.

Arasse több mint művészettörténész, írásai néha a szépirodalom határait ostromolják, sokszor pedig a filozófia területére tévednek. Talán éppen emiatt annyira élményszerűek és népszerűek.

Igaz ez a mostani Raffaello-könyvre is. Az első fele a látomás természetével foglalkozik, kora neoplatonikus közegébe ágyazva, ami jól mutatja, hogy akár Ficino, akár Picco della Mirandola (és persze rajtuk keresztül Platón ismerete nélkül) a kor művészettörténeti törekvései a maguk teljességében nézve értelmezhetetlenek maradnak. Az értelmezésben központi szerepet kap a Szent Cecília extázisa(1514) című kép. A kép jelentőségét mi sem mutatja jobban, hogy Vasari tudni véli, hogy amikor Francisco Francia (eredetileg: Raibolini) meglátta a képet, a szépsége annyira összezavarta, hogy holtan esett össze. Amiből valószínűleg egy szó sem igaz. Azonban mindenképpen jelentős, hogy a kép egyszerre jelent újítást az eksztázis ábrázolásában, és egyszerre reagál a kor nagy filozófiai diskurzusára, miszerint az „ész hite” vagy a „hit elragadottsága” (azaz: a hit belátása vagy a hit mint élmény) elsődleges az Isten–ember viszonylatban. Ehhez társul Raffaello másik jelentős alkotása, a talán ismertebb Ezékiel látomása (1518). Ezékiel története számos alkotót megihletett, és tudjuk, hogy manapság még az UFO-hívők körében is az egyik fontos „bizonyítéka” annak, hogy kis, zöld emberek már az ótestamentumi időkben léteztek. A képekkel kapcsolatos kérdés egyszerűnek látszik: hogyan lehetséges a természetfeletti megjelenése a természetben? Legyen szó az előbbi művekről vagy a mester utolsó festményéről, az annyi titkot rejtő Krisztus színeváltozásáról (1517–19). Ezen a képen tökéletesen alkalmazhatók az Erwin Panovszky ikonológiai megértési szintjei. A kép ugyanis természetesen szemlélhető anélkül, hogy bárki tudná, mi a színeváltozás története. Vagy bárki tisztában lenne azzal, hogy ennek milyen vallási és filozófiai tradíciója van. De még akár anélkül, hogy tudná, ki van a képen. Az is ad egyfajta szemléletet. Fehér ruhás, szakállas férfi felfelé tartott kézzel. Ám ez esetben nem jut el a megértésnek ahhoz a szintjéhez, amely szükséges ahhoz, hogy a festmény mondanivalóját, sőt finom kis utalásait megértse, és természetesen attól is távol marad, hogy róla – akár a gadameri, akár más módon – diskurzust folytasson. Márpedig a képekkel (műalkotásokkal) folytatott párbeszédnél nincs fontosabb.  Arasse maga elvileg megelégszik azzal, hogy megfejtsük a kép lényegét, de róla nem feltétlenül kell gondolatokat gerjesztenünk, aminek persze – nolens volens – maga ugyancsak többször ellentmond (például egy másik könyvében, ahol Tiziano Urbinói Vénuszát elemzi párbeszédes formában). Tulajdonképpen itt sem történik más, hiszen a Sixtusi Madonnát (1513–14) éppen Walter Benjamint felidézve, és persze vele vitázva faggatja. A kép erre remekül alkalmas, ahogy azt Arasse észreveszi. Benjamin híres értekezése a technikai sokszorosíthatóság és a műalkotás lényegének viszonyáról egy korszak gondolkodását írta át. Talán nem véletlenül kapcsolódik össze a benjamini gondolat a képpel, amelynek az alsó részén nehezen megmagyarázható módon két huncut puttó könyököl. Őket ma milliószámra látjuk viszont, tányérokon, ernyőkön vagy éppen egéralátéteken, és méltán vetekednek a „reprodukálásban” Klimt vagy Mucha műveivel.

Nos, Arasse jól látja: ez már inkább egy „kultusz” része. Ahogy a múzeumok sem műveket, hanem kiállításokat megnézni invitálják a tömeget, amivel egy újfajta szertartást alakítanak ki, hisz a „zsúfoltság miatt nem lehet jól látni a műveket”, de Arasse szerint nem is ez a cél, hanem a kultusznak való megfelelés. Abba pedig a belépőjegy mellé megvett bólogató puttó is hozzátartozik.