Nigel Barley Cambridge-ben tanult nyelvészetet, majd Oxfordban doktorált  kulturális antropológiából, illetve a British Museum etnográfiai részlegének munkatársa volt, de szélesebb körben ismertté a nagyközönségnek szóló, humoros és érdekes könyvei tették. Az afrikai terepmunka-élményeit feldolgozó Egy zöldfülű antropológus kalandjai magyarul is elérhető (egészen konkrétan ez nyitotta a Typotex Szokatlan szempontok sorozatát), míg jelen kötet a későbbi, indonéziai élményeit mutatja be. 

A fergetegesen szórakoztató Az antropológia nem extrém sport olyasféle humoros-realista-(ön-)ironikus írás, aminek Magyarországon Gerald Durrell és Farley Mowat a legismertebb művelői, és természetesen minőségben is könnyedén hozza a szintjüket. A miénktől eltérő kultúrák rengeteg emlékezetes, mulatságos és szórakoztató pillanatot tartogatnak az utazónak (ha kellően nyitott, ellenkező esetben persze több a bosszúság) és egyúttal tükröt tartanak elénk. Ahogy Durrellnél, itt is az önirónia és a furcsa kulturális átvételek, hatások, szokások jelentik az elsődleges humorforrást, ami, ha olyan olvasztótégelyről van szó, mint Indonézia, gyakorlatilag kiapadhatatlan. 

Barley 1985-re már korántsem nevezhető zöldfülű antropológusnak, Afrika kellőképpen megedzette és szakmájából adódóan is nagyon lazán, elfogadóan áll a nyugati szemmel sokszor furcsa, fölöslegesen körülményes és logikátlan indonéz világhoz. Indonézül is megtanult valamelyest már előre (a hivatalos nyelvet, amin kívül még több mint háromszáz kisebb nyelvet és nyelvjárást is használnak), gyakorlatilag az ideális utazó archetípusa, komolyan érdemes példát venni róla, sokkal élvezetesebb lesz bármilyen út a jövőben (és persze a legnagyobb szívásokból lesznek később a legjobb sztorik).

Kutatásainak elsődleges célpontja a jellegzetes épületeiről, sziklafalba vájt sírjairól és fafaragásairól ismert toradzsa kultúra Szulavézi (Celebesz) hegyei között, de ahogy az lenni szokott már az odavezető út is bőven tartogat izgalmakat. Szulavézi persze már a nyolcvanas években sem volt az az érintetlen vadon, mint aminek hinnénk, a holland gyarmati uralom nyomai máig érezhetők és Toradzsaföld is már akkoriban kiemelt turistacélpontnak számított, Barley és az utókor szerencséjére viszont még bőven voltak, akik tartották a hagyományokat és tradicionális életet éltek a kifejezés teljes értelmében. A kultúráknak persze van egy olyan kellemetlen szokása, hogy változnak, ráadásul általában a legegyszerűbb irányba, és a néprajzosok hajlamosak arra, hogy ezt a változást minden erejükkel megpróbálják megakadályozni és konzerválni egyfajta idealizált állapotot, de Barley rutinos (és kultúrantropológus), nem esik ebbe a csapdába.

Nyilvánvalóan szomorú, ha egy izgalmas, összetett és nagy hagyományokkal bíró kultúra hanyatlik, esetleg éppen a turizmus miatti elüzletiesedés, globalizált kereskedelem és média miatti egyszerűsödés, kívülről érkező kulturális hatások (például vallási térítés) miatti elutasítás peremén billeg, de ez az élet rendje. Nem kell túlmisztifikálni az ősit és hagyományost, ugyanúgy tele van hibákkal és hülyeségekkel, mint a jelen kultúrája (bár többen megértenék ezt akár itt, Magyarországon is). Barley sem teszi, nagyon szépen rámutat a toradzsa kultúra logikátlanságaira és arra, hogy mennyi mindent bele lehet magyarázni valamibe, amiről esetleg már a "bennszülöttek" sem tudják, hogy miért csinálják vagy miért úgy csinálják, ugyanakkor érzékeny, részletgazdag bemutatót tár elénk a toradzsa élet, szokások, hagyományok, művészetek szépségeiről.

Természetesen akit nem érdekelnek más kultúrák, annak nem érdemes kézbe vennie ezt a könyvet. Arra a kérdésre, hogy miért pont erről a kis indonéz népről (ami mellesleg nagyjából egymilliós) olvasson valaki, viszont már csak az a válasz létezik, hogy azért, mert Barley róluk írt. Rengeteg izgalmas kultúra létezik a bolygón, a toradzsák nem kiemelkedőek, éppen olyan emberek, mint bárki más, és a kultúrájuk is éppen annyira érdekes, mint bármelyik másik.  Ám Nigel Barley csak egy van, és ha ő Indonéziát választotta kutatásai helyszínéül (mert kíváncsi volt, hogy valóban olyan hegyes-e a toradzsa gyerekek füle, mint Mr. Spocké), akkor aligha tehet jobbat az érdeklődő könyvbarát, mint hogy elolvassa időnként teljesen szürreális kalandjait repülőn, hajón, riksán, teherautón lóháton és gyalogszerrel, Londontól Dél-Szulavézi hegyeiig és vissza. A legrosszabb, ami történhet, már amellett, hogy az ember magára borítja a (cukrozatlan!) kávéját a nevetéstől, az, hogy elkezd Indonéziába szóló repülőjegyeket és ösztöndíjakat nézegetni, hogy kiderítse, vajon mi történt a Barley első útja óta eltelt idő alatt Szulavézin.

A magyar megjelenésnek kettős aktualitása van. Egyrészt kereken harminc éve, hogy Nigel Barley eljutott Toradzsaföld szívébe, és a könyve azóta is változatlanul népszerű, ami jó. Kevésbé örvendetes azonban, hogy nem sokkal a Könyvhét után nyilvánosságra került, megszűnik Magyarországon a kulturális antropológia képzés, vagyis Barley nyomdokaiba ezentúl legfeljebb magánszorgalomból léphetnek a hazai diákok, s így kultúrantropológus-hallgatóknak sem tudom ajánlani ezt a művet. Pedig akár nem hivatalos tankönyvnek is megállná a helyét, tudományos igényessége és értékei miatt, de így inkább arra helyeződik a hangsúly, ami miatt a nagyközönségnek érdemes elolvasnia: a kiváló humorra, intelligens öniróniára és annak bemutatására, hogy hogyan érdemes egy utazónak (nem turistának) viselkednie, ha kilép otthoni környezetéből. Már így, féltávnál is látszik, hogy az idei év egyik legjobb, legemlékezetesebb könyve lesz, ne hagyjátok ki.