... Ezért is olyan meglepő, hogy

Frank R. Ankersmit: A történelmi tapasztalat

című előadásában oly kevéssé értette meg Foucault szándékát, bár elmondható, hogy ugyanilyen kevéssé érti a történeti tudat kritikájaként értett hermeneutikát is. Az előadásban rendre visszatér az elmúlt időszak tudományos paradigmáinak egy-egy alapszava: textualizmus, hatástörténet, transzcendentalizmus, diszkurzus, narrativitás. Ebből látszik, hogy a holland szerző nagyon elégedetlen a történelmet valamilyen módon tárgyaló megközelítésekkel, és előáll a kanti fenséges történelemre alkalmazásának gondolatával, igaz, ezt az alkalmazást Lyotard jóval előtte elvégezte már. Bár, mint kiderül, ezzel az ötlettel sem elégedett, hiszen ez elválaszt és fenntart egy, a fenomenálison túli lényegi világot. Megtalálja az arisztotelészi tapintás leírásában azt a közvetlenséget, amely a fenséges megütköztető tárgyában is megmutatkozik. Ám itt is érdemes arra utalni, hogy ezt már Hans Jonas A látás nemessége című írásában elemezte, nevezetesen arra a megállapításra jutván, hogy a valóság éppen primer ellenállásán keresztül tapintható ki, azaz áll ellent a szubjektumnak. Ankersmit egy pillanatra ráeszmél, hogy a hermeneutikai tradícióban meghatározó volt az Arisztotelész-olvasat, sőt eljut annak kimondásáig, hogy a gadameri hermeneutika arisztotelészi ihletésű. Hogy mi minden ihlette Gadamert hermeneutikája kialakításában, azt még elősorolni is nehéz lenne, sőt felesleges, hiszen Ankersmit éppen a legfőbb fogalom, a phroneszisz átvételét nem értette meg (103 .o.). Ez ugyanis nem más, mint amit éppen ő keres: egyfelől az az ellenállást tanúsító végső-konkrét dolog, ami aztán a tapasztalt embert arra indítja, hogy a tárgyat illetően magával tanácskozzék, mi is a jó, azaz megfelelő cselekedet az adott esetben. Amit Ankersmit kitalálni vél, az ott van a gadameri történelem-felfogásban: a közvetlenség megszűnte. A közvetlenséggel már csak a képzés naiv eszméje áltathatta magát -, de szögezzük le, Gadamer éppen a képzés és a hozzá kapcsolódó (történeti) tudat naivitását leplezte le. Másfelől nyilvánvaló Gadamer küzdelme a tapasztalat visszanyert idővonatkozásáért - ha már nem derült volna ki ez az Igazság és módszerből, legalább kiderülhetett volna a Koselleckkel folytatott 1986-os heidelbergi vitából, amelyben Gadamer éppen az arisztotelészi idő-érzék gondolatát idézte Koselleck emlékezetébe (vö. Koselleck - Zeit-schichten, Suhrkamp, 2003). Mégis, ha van valami, ami miatt hálásak lehetünk Ankersmit előadásának megjelentetéséért, ez a Francesco Guardi-kép előtérbe állítása, aminek elemzésén keresztül a valóság megütköztető és egyben felfüggesztő unalmában mutatkozik itt meg. Emlékezetesen idéződik itt meg az idő-elemet a képbe emelő fény-árnyék kontraszt, a fénybe kiálló, vagy éppen az árnyékba húzódó, magukkal elfoglalt pulcinella-figurák alakja, akik az élet üres és unalmat idéző arctalanságát jelenítik meg valószínűtlen jelenlétükkel, a velencei épületek színpadias díszletei között.