Paul McVeigh: A jó fiú című könyvét nehéz lenne kategóriákba sorolni: a megosztottságról és szeretetről szól – mindenkinek. A vallási megosztottságtól sújtott Írországban játszódó történet egy kisfiú szemszögéből mutatja be, néha milyen kegyetlen és értelmetlen tud lenni a felnőttek világa.

Leginkább karácsony előtt szoktam rádöbbenni, mennyivel jobb volt gyereknek lenni. Akkor még határtalan izgatottsággal vártam az ünnepet, az ajándékdömpinget, a karácsonyfa díszítését, a nagy evészet-ivászatot. Ma inkább stresszként élem meg az év végét, amikor rengeteg különböző igényt kell összehangolni, hogy mindenki azt kapja, amit szeretne.

Persze régen sem arról volt szó, hogy nem értettem volna meg, mekkora előkészületek (és sokszor veszekedések) előzik meg az ünnepet, egész egyszerűen csak nem érdekelt. Nem ez érdekelt. Hanem a karácsony valódi (és egyetlen) mondanivalója: a szeretet.

A jó fiú történetének is valami hasonló mondanivalója van.

A gyermeki világba repít vissza McVeigh könyve, melynek főszereplője Mickey, aki szeptembertől új iskolába fog járni. Ám hiába kiváló a fiú tanulmányi eredménye, a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy a környék elit iskolájába járjon, így Mickeynek abba a gimnáziumba kell majd járnia, ahova az utca csélcsap gyerekei járnak.

Mickey egyszerű és aranyszívű gyermek, aki féltő gonddal foglalkozik kishúgával, segít anyjának, ahogy csak tud, és megpróbál pénzt szerezni, hogy javítson családja borzalmas anyagi helyzetén. Mindeközben odakint, Írország utcáin a katolikusok és reformátusok feszülnek egymásnak, mely gyakran ártatlan emberek, gyerekek vérét követeli.

A történet három hónapot ölel fel, Mickey nyári vakációját, amikor kényelmetlenül számolja vissza a napokat az őszi iskolakezdésig. Érthető, hogy nem várja az iskolát, elvégre csupa olyan fiúval és lánnyal fog egy osztályba járni, akik eddig a leghalványabb jelét sem mutatták, hogy érdeklődnének iránta vagy örülnének a társaságának.

Mickey boldog, bár nem sok oka van rá: apja egy részeges naplopó, aki állandóan lenullázza a családi kasszát, bátyja és nővére piszokul bánnak vele, barátai nincsenek, iskolatársai pedig kigúnyolják és kiközösítik.

Éppen ezért a fiú világa három dologra korlátozódik le: szeretett húgára, kutyájára és legnagyobb  álmára, vagyis arra, hogyha nagy lesz, Amerikába költözik és híres színész lesz.

A Mickey szemszögéből leírt történet egyszerre gyomorszorító és vicces. Az előbbi azért, mert egy ártatlan, naiv szereplő szemszögéből láthatjuk, mennyire gonoszak és kirekesztőek az emberek, utóbbi pedig azért, mert Mickey sok hétköznapi dologra csodálkozik rá gyermekien, romlatlan lelke néha viccesen asszociál a legprózaibb dolgokra is.

Mickey világában az emberek egész egyszerűen csak jók vagy rosszak, annak függvényében, hogyan viselkednek vele, vagy a szeretteivel. Ezért a saját apját például gyűlöli, mert gonosz. Egy megátalkodott alkoholista, aki meglopja a saját családját és szomorúságot okoz neki, de ami legfontosabb: az édesanyjának is.

A történetnek van egy sokkal szomorúbb, modern értelmezési lehetősége is. Felnyitja a szemünket, hogy bár sokszor messzire, határon túlra mutogatunk, amikor ellenséget keresünk (vagy kreálunk), a legtöbb esetben mi magunk vagyunk azok az agresszorok, akik megakadályozzák a békés egymás mellett élést, a zűrzavar pedig a családok otthonaiba is beszivárog, ahol a legszentebb vérségi kötelékeket is kikezdi.

Mickey értékrendszere leegyszerűsítve láttatja a világot, melyben így sokkal könnyebb kiigazodni, és végső soron rájöhetünk, hogy a fiúnak igaza van: mi, felnőttek általában mindent túlbonyolítunk és túlgondolunk, mert elvesztettük azt az éleslátást és bátorságot, mely gyerekkorunkban egykoron még sajátunk volt.

Választás helyett inkább köntörfalazunk és halogatunk, holott az élet nagy kérdései általában ijesztően egyszerűek.

Ha pedig a döntéseinket a szeretet vezényli, ahogy Mickey esetében is olvashatjuk, nem tévedhetünk.

Még akkor sem, ha csak útközben jövünk rá, hogy a nehezebb utat választottuk.