Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Petrikovics Edit
Megjelenés: 2017
Oldalszám: 292 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2797-20-5
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 3200 Ft
Webshop ár: 2400 Ft

KOSÁRBA
A művészet ellen – A természet ellen
A jegyzetfüzetek

Az otthonról és a szerelemről

Észak folyóirat
2020-5-25

Norvégiában bő egy évtizede újdonságként és erős irodalmi hullámként jelent meg az autofikciós regény. A műfaj népszerűsége érthető, hiszen a könyvek azt a szédítő érzést kínálják az olvasónak, hogy beleláthat az író fejébe. Ugyanakkor a valóság leírása irodalmi szövegként jelenik meg, és folyamatos bizonytalanságban vagyunk, vajon nem valószerű fikcióval manipulál-e bennünket a szerző. A norvégoknál az önéletrajzi regények és a velük kapcsolatos dilemma előzményének tekinthető Knut Hamsun 1949-ben megjelent Benőtt ösvényeken című könyve, melyben arról az időszakról számol be, amikor világháborús szerepének vizsgálatával kapcsolatban pszichiátriai megfigyelés alá helyezték.

Bár sokéves késéssel, de mára szép merítést olvashatunk a kortárs norvég önéletrajzi regényekből magyarul is. Egymás után jelennek meg az egy generációhoz tartozó – ma 50-es éveikben járó – írók, Karl Ove Knausgård, Linn Ullmann, Cecilie Enger, Vigdis Hjorth, Tomas Espedal és Geir Gulliksen könyvei. A műfaj sajátosságaiból adódóan ezek a regények mélyen egzisztenciális kérdésekkel foglalkoznak. Az utolsót kivéve mindegyikükben feltűnnek a szülőktől való elszakadás és ezzel a felnőtté – egyúttal íróvá – válás kérdései, amelyek megválaszolásáért a szerzők a 60-as, 70-es években átélt gyerek- és kamaszkori élményeikhez nyúlnak vissza, ezenkívül pedig valamennyi regény, illetve regényfolyam egyik csomópontja a szülő halála és elgyászolása.

A Typotex Kiadó könyvét kézbe véve a legszembeszökőbb, hogy Tomas Espedal két regénye – A művészet ellen és A természet ellen – egy kétfelől olvasható kötetben jelent meg, mi döntjük el, melyikkel kezdjük. (A továbbiakban a két írást az egyszerűség kedvéért Művészet és Természet címen említem.) A két borítót piros-kék komplementer színek és egymást kiegészítő, szögletes-kerek geometriai formák illusztrálják. Terjedelmük is közel azonos, a Művészet 140, a Természet 151 oldal, így nagyjából a kötet közepén érnek véget. Minden azt sugallja, hogy a két írás szorosan összetartozik, együtt értelmezhető.

Ennek azonban ellentmond, hogy Norvégiában elsőként a Művészet jelent meg 2009-ben, és rögtön el is nyerte a Norvég Kritikusok Irodalmi Díját, bizonyítva, hogy önálló könyvként is megállja a helyét. A Természetet két évvel később, 2011-ben adták ki (megjegyzendő, hogy a magyar kiadásnál a kolofonban utóbbi évszám helyett tévesen itt is 2009 szerepel). Ezt követően angol, német és több egyéb nyelven is külön kötetként jelentek meg. Együtt olvasva őket mégsem érezzük azt, hogy a második könyv az első továbbírása vagy újraértelmezése, javított kiadása lenne. A két, azonos időben játszódó történet puzzle-szerűen kapcsolódik egymásba. Ami az egyikben csupán egy mondat, az a másikban kibomlik. „Nyári munkát vállaltam a textilgyárban, ahol apám az igazgatóságon dolgozott; szövőszékeket és gépeket tisztítottam és olajoztam” (Művészet 120. oldal / Természet 27. oldal) – írja mindkettőben, de míg az elsőben már ugrik is tovább, a másodikban ez a mondat egy teljes fejezetet vezet be. Az egyikben csupán megemlített szereplők a másikban nyernek alakot. „A lányom és én egyaránt elvesztettük az édesanyánkat” (Művészet 10. oldal) – írja, közülük Agnetének, volt feleségének története a Természetben, saját anyjának története pedig a Művészetben bontakozik ki. Egyetértek a magyar kiadó által sugallt értelmezéssel, hogy a Természet ellen megírásával már nem két különálló regényről, hanem egy új alkotásról beszélhetünk.

A fenti autofikciós regények sorában elsőként, ugyanabban a kétéves időszakban jelent meg Knausgård hatkötetes Harcom sorozata és Espedal két regénye. Könyveikben még oda is intenek egymásnak, „…már attól felvillanyozódtam, hogy láttam őt, az egyik legjobb ember volt a világon, akivel valaha találkoztam” (Szerelem 275. oldal) – mondja Knausgård, amikor összefutnak Espedallal, Espedal pedig szerelmével, Jannéval együtt olvassa a Harcomat, és közben felváltva kiáltanak fel: „…olvastad ezt? Hogy merészeli, ez egészen hihetetlen, teljesen őrült a pasas” (Természet 105. oldal).

Mindketten egyértelművé teszik, hogy szereplőik valóságosak – Espedal már a Művészet második mondatában születési évével azonosítja magát. Mindkettőjük kiindulópontja a fikció, a történetmesélés, a klasszikus értelemben vett regény válsága. „…már magától a fikció gondolatától, egy kitalált cselekmény kitalált karakterének a gondolatától émelyegni kezdtem…” (Szerelem 500. oldal), illetve „…teljesen elárasztott bennünket a fikció és a történetmesélés. Annyira, hogy értelmét vesztette” (Szerelem 555. oldal) – írja Knausgård. A Harcom bőségesen áradó szövegei, a regények ritmusa azt az érzést keltik, mintha egy az egyben a papírra vetett valósággal lenne dolgunk. Espedal merőben más utat választ, regénye – alcíme szerint – jegyzetfüzeteinek leirata, ahol az élet történéseire adott reflexióit vázolja, így az eseményeket egyfajta tükörben látjuk. Nem olyan jólfésült, mint Knausgård, a jelen idejű történések családregénybe hajlanak, majd napló- és levélrészletek, szabadversek, idézetek, pornográf leírások követik egymást, helyenként változó narrációval és időben sem folytonosan, mindezzel azt az érzést keltve, hogy valóban szerkesztetlen jegyzetfüzetek szabad eszmefuttatásait olvassuk. Ő így ír a fikcióhoz való viszonyáról: „Melyik munka fontosabb, a regények vagy a jegyzetfüzetek? Azt hiszem, a jegyzetfüzetek […] Olyan gyorsan és közvetlenül igyekszem írni, ahogy csak lehetséges, nem törődve azzal, hogy el fogják olvasni; csak ekkor teszek szert teljességgel nélkülözhetetlen szabadságra, azt írok, amit akarok. Ha csak regényeket írnék, ez a szabadság elsorvadna, az írásom megrekedne, a nyelvem elapadna, biztos vagyok benne, hogy akkor kudarcot vallanék íróként” (Természet 130. oldal). 

A két író közti különbséget jól jellemzi, ahogy egy korábbi kitűnő norvég regényről, Tarjei Vesaas Madarak című könyvéről írnak. Knausgård egyfajta mindent tudó felsőbbséggel tekint hazája irodalmára, és kijelenti, hogy a Madarak azok közé a „jó és jelentős regények” közé tartozik, melyekből 10-20 évente csak egy jelenik meg Norvégiában. Espedal nem említi Vesaast és regényét, de felkapjuk a fejünket, amikor a Művészetben ezt olvassuk: „A varjak balról jobbra ugrálnak a kertben, és szavakat hagynak a hóban; apró fekete varjúlábujjak, kusza madárírással, olyan gyors és pontos, ahogy odavetik: közeleg a tél” (12. oldal). Hiszen a „madárírás” Vesaas regényének mélyen belénk vésődő, legköltőibb képe: „A láp sima, barna felületén madárlábak könnyű nyoma látszott, meg kis mély, kerek lyukak a madár csőrétől a nedves földben. Erre járt a szalonka. A lyukak a csőrétől származtak, amint élelmet keresve a lápba fúrt, néha meg csak bökdösött és írt vele” (85. oldal). Knausgård és Espedal az önéletrajzi regény műfaján belül nagyon különböző írói utat választott, ennek ellenére találhatunk köztük hasonlóságot. Ilyen például a kötetek egyfajta tematizáltsága. Egy ponton teljesen összecseng a két mű: szülői, apai szerepükről írva mindkettejük könyvének egyik csúcspontja, legmegrázóbb része a gyerekük születéséről szóló fejezet.

Espedal szövege nem könnyen adja meg magát, az összefüggések megértése gyakran a két könyv párhuzamos (újra)olvasását igényli. Hozzánk hasonlóan a fordítónak sem lehetett könnyű dolga, de Petrikovics Edit fordítása gördülékeny, és visszaadja a szöveg költőiségét. Kiemelendők az érdekes szerkezetű és ritmusú, önállóan is élő, szép szabadversek. Meg kell ugyanakkor említeni, hogy becsúszott egy banális elírásnak tűnő fordítói hiba, amely azonban a könyv lényegét érinti: „A férfi ötvennyolc éves…” (11. oldal) – szerepel a Természet elején, és ezzel a mondattal indul a kötet fülszövege is, Espedal fotója alatt. Helyesen „negyvennyolc éves”, és ez fontos, hiszen az író a könyv megjelenésekor ennyi idős volt, és az életkor azonosítja, hogy önmagáról ír.

A művészet ellen az íróvá válásról, az anyáról és az otthonról szól, pontosabban – a nyugtalanító címet visszaigazolva – a regény széteséséről, az írás nehézségéről, az anya haláláról és az otthon folyamatos elvesztéséről. Az íróvá váláshoz vezető út a családtörténeten, a kamaszkoron és könyveken át vezet, de az írásnak anyaga, hangja és helyszíne is van, termékenységét és nyelvhasználatát is befolyásolják a körülmények. Az írás fizikai élménye az egyre növekvő papírköteg az íróasztalon, a fekete jelek a fehér lapon és köztük a kézírásos betoldások látványa, az anyától kapott írógép hangja, „ami nem különbözött attól a zajtól, amit a szövőszékek adtak ki a textilgyárban” (Művészet 118. oldal). Hozzátartozik az íráshoz megfelelő hely megtalálása is, és Espedal élete folyamatos költözés. Az otthon elvesztését okozhatja egy kapcsolat megszűnése, de az is, ha egy puskával fenyegetőző szomszéd és a macskát széttépő kutyái miatt lakhatatlanná válik a hely. Szárnyal az író egy szűk külvárosi kollégiumi szobában, amelyet egy lakásfoglaló lánnyal kell megosztania, egy lakókocsiban vagy az egykori øyjordsveieni fiúszobában, de válságba kerül egy kényelmesen berendezett bergeni lakásban, ahol külön dolgozószoba van és a barátnője nyugodt körülményeket biztosít.

A természet ellen a szerelem természetéről szól, pontosabban a szerelem mulandóságáról, a megcsalatásról, az együttélés lehetetlenségéről. A középkorú férfi és a fele annyi idős lány szerelmének története egybefonódik Abélard és Héloise történetével. Összeköti őket az első pillanattól tudható bukás, ugyanúgy, ahogy kódolva volt a hanyatlás a korábbi szerelmekben is: Elivel, első ifjúkori szerelmével, Lindával, akivel Koppenhágában lakott együtt, vagy Agnetével, a bergeni színésznővel, akivel viharos házasságban élt.

Mindezek ellenére a két regény reményt nyújtó záró sorokkal fonódik egybe – „…végtelen boldogsággal tölt el, hogy otthon vagyok” (Művészet 140. oldal) és „Azt mondod, vége, ám a szerelem nem fog véget érni” (Természet 151. oldal) –, melyek a könyv közepén fizikailag is összeérnek. Ezzel végül Espedal állást foglal az otthon és a szerelem mellett, a művészet mellett, a természet mellett.

Kézdy Pál

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
-25%
Webshop ár: 2400 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 2100 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 2100 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 2625 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 2925 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 1875 Ft
KOSÁRBA