A történet, ha lecsupaszítjuk, olyan, mintha évszázadokkal ezelőtt játszódott volna: gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt egy több száz éves város. Régészek szoktak ilyesmit előásni a sivatag homokja vagy a vulkán hamuja alól, s az is megtörténik néha, hogy tavak és tengerek mélyére kerülnek a házak. Miedzianka, régebbi nevén Kupferberg úgy tűnt el, mintha elnyelte volna a föld. Pontosítok:

MIEDZIANKA, RÉGEBBI NEVÉN KUPFERBERG ÚGY TŰNT EL, HOGY ELNYELTE A FÖLD.

Az egykor virágzó – többször inkább megmaradásért küzdő, mint virágzó – alsó-sziléziai kisváros történetének utolsó fejezete attól igazán megrázó, hogy még élnek és emlékeznek azok az emberek, akiknek lakhelye volt. Filip Springer lengyel újságíró felismerte a kivételes lehetőséget, s jókor ragadta meg a történetet: az Egy eltűnt város krónikája elsősorban visszaemlékezésekre támaszkodva tárja fel a sok fordulatot sűrítő, kivételes történetet.

„Nem rendezkedett itt be a történelem, inkább kóborolt a környéken. A dombtetőn pöffeszkedő kis házak lakóinak perspektívájából olyan volt, mint egy fenevad, amely csak káoszt és pusztulást hoz, és sosem üdvös a jelenléte.”

A történelem itt tényleg nem „keletkezett”, inkább csak hatott. A XIV. század óta ismert település életének középpontjában mindig is a bányászat, főleg a rézbányászat állt. Tulajdonosok jöttek-mentek, cserélődtek, próbálkoztak, itt-ott egy-egy magyar, például II. Lajos király vagy a Thurzó-család is felbukkan a városka történetében. A várost, mint egész Európát megrázzák és átformálják a keresztények egymás közötti vallásháborúi, de a viszonylag zárt közösség ezt is túléli, s úgy tűnik, újra-és újra magára talál. A huszadik század elejére a városka már egészen jól áll, van saját sörgyára is, és a még mindig német anyanyelvű lakosság mintha bizakodón tekinthetne a jövőbe… Az első világháború is csak máshol elesett lakói miatt érinti a várost, és a második világháború nagy rombolásai is máshol történnek.

A pokol – legalábbis ezt hiszi az olvasó – a második világháború végén szabadul el. A német anyanyelvű őslakosokat elüldözik, illetve, akik időben észbe kapnak, azok mennek maguktól nyugat felé. Helyüket, üresen hagyott házaikat lengyelek veszik át.

No, meg persze megjelenik a Szovjetunió, mely ráteszi a markát az egykori rézbányákra, és az időközben Miedzianka-nak átnevezett Kupferbergre. De már nem rezet bányásznak, hanem uránt, és nem nyíltan, hanem titokban. A munkások – akik „papíron” a közeli papírgyárban dolgoznak – uránércet fejtenek a hegy gyomrából. És erről nem beszélhetnek senkinek. Aki beszél, az eltűnik… A háború utáni nyomorúságban sokak számára vonzó a hatalmasnak számító kereset – és a város élete újra felpezseg.

„Jellegzetes szaga van az uránnak, az oroszok meg az aknászok szag alapján találják meg a telért. Bemennek a vágatba eloltott lámpával, és szimatolnak. Úgy bűzlött az urán, mintha bomlott volna valami a vízben, hullaszag volt, ha telérre akadtunk.
Néha, ha nem találtunk telért, lejött a műszerkezelő, és megkereste. Többször megesett, hogy gyorsan kihátrált egy ilyen keresés után, nekünk meg csak annyit mondott:»Ássatok, fiúk!«.
Olyan erős volt a sugárzás a bányában, hogy magától megállt az óra a bányászok karján, és nem akart működni. De nem panaszkodott senki. Egyvalaki mondta kapatosan, hogy tudja, miért ég úgy az arca munka után. Ezt az embert agyonverték, a holtestét az árokba dobták.”

Senki nem sejti, hogy egy a virágzás már csak egy végső, kimúlás előtti sóhaj. Miedzianka városát többen lakják, mint valaha, vannak kocsmák, társas összejövetelek, boltok, iskola és prosperál a németektől átvett sörgyár is. Az ismeretlen mennyiségben kitermelt urán titkos útvonalakon jut el a Szovjetunióba, a bányaművelés úgy zajlik, hogy semmilyen szempontból nem számít a jövő. Az itt élőknek és itt dolgozóknak fogalmuk sincs arról, hogy az általuk felszínre hozott anyag veszélyes. Tényleg nem tudják. Ahogy az sem zavar senkit, hogy a frissen fúrt tárnák egy része a város alatt, a felszín közelében húzódik…

AZTÁN EGYSZER CSAK MINDEN VÉGET ÉR,

a ruszkik bezárják a bányát, s ha a munkahelyek megszűnése nem lenne elég, akkor ott az új, megoldhatatlan probléma. Időről-időre megnyílik a föld, és elnyel egy szekeret, egy kertet, vagy akár házakat is. Az életveszélyes „maradékot” elbontják, de ez már csak romeltakarítás. A város pedig szó szerint eltűnik… Egy olyan város, amelyről fényképek vannak, egy olyan város, amiről még van, aki képes mesélni. Döbbenet.

„Karl Heinz a csalánosban áll, és nyugodtan mutogat az esernyőjével:
– Itt volt Breuer vendéglője, ott Haenisch patikája. Itt, ahol állunk, a nagymamám szalonja volt, errefelé kellett kimenni az előtérbe, és tovább, ki a szép almafa alá. Kupferberg szép és zöld volt valamikor.
Most csak zöld.”