"A kedves olvasó egy olyan tankönyvet tart a kezében, amelyből Corneille és Erasmus, Shakespeare és Milton, Melanchton és VI. Edward  tanulta a fogalmazás alapelemeit. Hasonló könyv segítségével tette meg az első lépéseket a beszédírás terén Cicero és Plutarchos, nazianzi Szent Gergely és Aranyszájú Szent János is, de még Csokonai első zsengéi is egy kései rokon tankönyv feladataira születtek meg" - írja bevezetőjében a könyv szerkesztője. A kötet szónoki ujjgyakorlatokat tartalmaz. De hogyan képezték a szónokokat?

"A szónoki iskolák az írás-olvasás és a legfontosabb irodalmi szövegek tanulmányozásával foglalkozó grammatikai oktatás után a harmadik szintet jelentették. A rétoriskolai képzésben négy különböző gyakorlati módszerrel fejlesztették a diákok képességeit: olvasás, előadások meghallgatása, adott szövegrészletek parafrázisa, valamint önálló beszéd készítése és előadása révén. Az olvasás, ami alatt az osztály előtti hangos olvasást kell érteni, két szempontból volt fontos. Először is megtanított arra, hogyan kell előadni. Az olvasás és helyes kiejtés szabályait természetesen már a grammatikusnál megtanulták a diákok, a rétor a ritmus, az intonáció, a hangerő stb. megfelelő alkalmazására oktatott. A színészi előadás ezen elemi formáit már csak azért is az olvasás során volt célszerű begyakorolni, mert ekkor nem kellett a memorizálással bajlódni. Az előadás többi elemét: a kéz- és testmozdulatok, valamint az arcjáték különféle fajtáit magasabb szinten sajátították el; arról is lehet tudni, hogy egyes mesterek kifejezetten erre a területre szakosodtak, akikhez nemcsak leendő (sőt gyakorló) szónokok jártak, hanem színészek is. Az olvasáshoz továbbá tanári magyarázatok járultak, melyekből a legalapvetőbb rétorfikai fogalmakat ismerhették meg a diákok.

Az előadások "meghallgatása" (akroasis) jóval többet foglal magában, mint amit az elnevezése sugall. A tanulók feladata ugyanis nem egyszerűen abból állt, hogy beültek diáktársuk, tanáruk vagy egy éppen a városukba látogató szofista bemutató előadására, hanem inkább abból, hogy néhány nappal később reprodukálniuk kellett a hallottakat. A kezdőknek elég volt, ha a főbb pontokat és a beszéd szerkezetét ismertetni tudták és néhány szép fordulatot megjegyeztek. A haladóknak azonban szó szerint kellett emlékezetükben megőrizni, majd újramondani, lehetőleg a teljes beszédet. A diákok közösen is végezhették a munkát; mindenesetre a feladat háromszorosan is komoly próba elé állította emlékezőképességüket: a hallgatás során, az előadás utólagos összeállításakor, végül a rekonstruált változat megtanulásakor. A "hallgatás" így éppen azt fejlesztette, ami az olvasásnál pihent, jóllehet az közös volt a két gyakorlatban, hogy alapvetően egy minta minél pontosabb befogadására és minél pontosabb reprodukálására helyezték a hangsúlyt.

Több önállóságot, és főleg nyelvi leleményességet kívánt a parafrázis. (1) Az átfogalmazás sokféleképpen történhetett. Gyakori feladat volt verssorok prózába fordítása, kevésbé gyakori ennek ellenkezője: prózarészletek versbe szedése. (2) A legelterjedtebb változatot azonban egy-egy nevezetes beszédrészlet újramondása jelentette, ami annál nagyobb nehézséget okozott, minél tökéletesebbnek érezte valaki az eredetit. A parafrázis célja éppúgy lehetett az egyszerűsítés, mint az eredetinél igényesebb és részletesebb kidolgozás. Sajátos fajtájának tekinthető a latinra fordítás (görögre történő átültetésről nem tudni). A római hagyományban többször is mint önálló feladat jelenik meg. Theón pedig valamennyi kezdő gyakorlat részének tekinti a parafrázist. A hermogenési hagyományban azonban a parafrázis elvesztette önállóságát, éspedig minden bizonnyal azért, mert valójában módszer, mely bármely szövegre és bármilyen céllal alkalmazható, és - szemben más kezdő gyakorlatokkal - nem kötődik valamely jól körülhatárolható beszédfajtához. Ugyanakkor bizonyos kezdő gyakorlatok kidolgozási módszerei közel állnak a parafrázishoz. Egy-egy mese, elbeszélés vagy jellemábrázolás elkészítése bizonyos értelemben nem más, mint korábbi változatok újramondása. (Azért nem igazi parafrázisok, mert elsődleges céljukat nem egy eredetihez viszonyítva érik el, hanem attól függetlenül, éspedig úgy, hogy megadott szempontok szerint hoznak létre egy saját logikával rendelkező beszédet.) A chreia és a gnóma egyik fejezete neve szerint is parafrázis volt, melyben a gyakorlat középpontjában álló mondást kellett értelmező céllal bővebben kifejteni.

A negyedik módszer már teljesen önálló munkát kívánt: mintabeszédeket kellett készíteni, melyek akkor is saját és egyedi produktumok voltak, ha az alkotást rendkívül szigorú szabályok irányították."

________

1. Rétorikai gyakorlatként először Isokratésnél jelenik meg (Panégyrikos. 7-9). A parafrázis különböző típusairól M. Roberts ad áttekintést, ... az egyszerű nyelvi magyarázatok, a kifejezőkészséget és választékosságot fejlesztő gyakorlatok, valamint az irodalmi igényű imitációk között tesz különbséget. Könyve azt is bemutatja, hogyan vált a parafrázis a korakeresztény irodalmi műfajok egyik legfontosabb alkotói módszerévé