0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Kiadás: ORTT-AKTI
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 332 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-9664-33-3
Témakör: Kommunikáció

Eredeti ár: 4200 Ft
Webshop ár: 3150 Ft

KOSÁRBA
A kommunikáció mint participáció

A kommunikáció mint participáció

Mentálhigiéné és Pszichoszomatika
2007 szeptember
Horányi Özséb kommunikációkutató, egyetemi tanár mostmár több mint egy évtizede foglalkozik önálló, általános kommunikációelmélet kidolgozásával. Elméletét a kommunikáció participációs felfogásának nevezi. Ennek lényege, hogy a kommunikáló – cselekvő – ember vagy társadalmi szerveződés a közösség rendszerében történelmileg és kulturálisan kialakult jelentések és szabályok szerint résztvesz valamilyen közös probléma megoldásában. Horányi megközelítését azért nehéz bemutatni, mert minden fogalom, amellyel dolgozik, sajátos meghatározással bír, olyan általános értelmet kap, amely – a törekvések szerint – egy adott kommunikációs ill. kommunikatív jelenségkör teljességére akar érvényes lenni. Horányi elmélete tehát magasan elvont, koncepciói speciálisak tartalmaikban és egymással való összefüggéseikben is. Horányi és munkacsoportja folyamatosan munkálta ki ezt a különös szintézist a kommunikációról, részletei, elemei már több közleményben, könyvben megjelentek, de ez a kötet, amely most az eddigi írásokat mintegy összegzi (néhány korábbi írás részletei szerepelnek a könyv függelékében, ezek olyan megfogalmazások, amelyek ebben a kötetben is használhatók modulként, építőelemként). A szintézis nagy területre terjed ki, Horányi a kommunikációkutatásban némileg szokatlan módon támaszkodik a filozófiára, különösen az ismeretelméletre, de alapjában a társadalomtudományok talaján áll, figyelemmel van a nyelvtudományra, különösen a pragmatikára és számos alkalmazási területen is járatos, különösen a vallás és a művészetek kommunikációs elemzésében. Horányi nemcsak állhatatos és következetes kutató, hanem szerencsés is. A humán tudományok terén ma már ritka, hogy valaki ilyen kitartóan és szerteágazóan műveljen egy témakört, mint Horányi teszi, de ez azért is alakult ki így, mert bizonyos mértékig szerencse is kell hozzá, megfelelő szakmai érdeklődés és kutatási támogatás, és a munkatársak és tanítványok elkötelezett csapata. Horányinak megadattak e szerencsés feltételek, egyetemi oktatásai nyomán tehetséges gárdát nevelt ki, akik közül már sokan ismert kutatók, és megfelelő anyagi forrásokhoz is jutott. Ez az összegző kötet pl. egy láthatóan nagyszabású és sok éven át tartó kutatási program révén valósulhatott meg, a támogatást az ORTT Stratégiai Kutatások és Elemzések Program adta, amelynek most az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet (ATKI) a jogutódja, ez az intézet a kötet társkiadója is, láthatóan a kommunikációs területén már értékes és önálló profilt szerzett Typotex segítségével az általa támogatott kutatásokról sorozatot tervez. Az elsődlegesen nyilván a médiában érdekelt támogató elismerést érdemel, hogy meglátta a participációs elmélet jelentőségét, mert ez a teória egyenlőre még távol van a tömegkommunikáció világától, abban csak egy körülírt terület, esetleg még az elmélet általánosításaihoz illesztendő jelenségsor ill. alkalmazás. Az elmélet lényege tehát az erősen absztrakt alapfogalmak meghatározása és kidolgozása, és a köztük lévő kapcsolat modellszerű bemutatása. Értelemszerűen egy sor olyan alapfogalomról van szó, amely már a kommunikációkutatás hagyományában használatos volt, de most jelentéstartalmát specifikálni kell, és az összefüggések is már részleteikben vagy korlátozott viszonysíkokon ismertek, de itt sajátosan jelentkeznek. A kommunikáció elméletének ugyanis az az alapproblémája, hogy nem az objektív világ feltárása zajlik benne, hanem az emberi világ alapmodalitását, mátrixát jelentő kommunikáció reflexív kifejtése, átfogalmazása, elvont rendszerekbe vonása. Az emberi kommunikáció jelentős hányada, és a belőle előálló szociokulturális kommunikáció túlnyomó része ugyanis önreflexív tudatossággal és a kommunikációban résztvevők egyetértésének, konszenzusának nagyon összetett, dinamikus, hierarchikusan rétegzett rendszerében zajlik. A társas kompetencia alapfokára eljutó ún. „egyszerű ember” is magasan tudatos kommunikátor, hiszen a kommunikatív viselkedés következményei nagyon is valósak és közvetlenek számára, ezek állandó kihívásokat jelentenek számára és fokozatosan befolyásolják, fejlesztik. A társadalomelméletekben a Habermas által most hatékonyan megfogalmazott kommunikatív cselekvés koncepciója kezdettől fogva implikált módon a figyelem középpontjában áll. Horányi – számos munkatársával – e kötetben három kulcsfogalom fénykörében bontja ki elméletét, az intézmény, az ágens és a színtér fogalmait veszi szemügyre. A rá már jellemzőnek mondható logikai rendszerben építkezik, decimális rendszerben fejti ki témáit. E könyvben munkacsoportja nagyon sok ábrát és betűjelzést használ az összefüggések bemutatására. A fogalmazásmód – mint említettük – rendkívül elvont, bár Horányi mindent megtesz a pontos megértés érdekében, pl. igen gondosan közli forrásait, megfelelően hivatkozik a használt szakkifejezések előzetes, kiindulópontnak vehető meghatározásaira is. Eligazít az ismeretelméleti hátteret illetően. Így is az értheti igazán ezt a szöveget, aki már kifejlődésében is követte Horányi elméletét. Magam már évek óta próbálom elsajátítani ezt a rendszert, számos kérdésben nem értem egészen, más vonatkozásban készen állnék megvitatására, azt azonban már bizonyosan állíthatom, hogy Horányi gondolatmeneteiben semmi sem felesleges és értelmetlen, alapvetően minden érthető is, a kérdőjel mindig az absztrakció mértékével, érvényével, vetületével kapcsolatos. Bizonyos azonban, hogy a megközelítésmódot komolyan kell venni, és minden kommunikációkutatónak érdemes megpróbálkoznia – a maga vonatkoztatási rendszerében – az elmélet „egzegetálásával”. A kötet használójának azt tanácsolnám, hogy az olvasást ne – ill. ne csak – elölről kezdje. Horányi bevezetése inkább csak irányelveket ad (pl. megemlékezik az egész elemzési mód logikai ill. nyelvészeti „patkoltságáról”, a metafora nyilván arra utal, hogy a logikai ill. a nyelvelméleti rendszerbázis teszi lehetővé az elmélet „futását”, mint patkó a lóét). A bevezető is utal a függelékre, szerintem megéri a függelék olvasásával kezdeni. Itt négy tanulmány olvasható. A saját forrásanyag széles merítését mutatja a kommunikációkutatás történetéről szóló, már egy másik könyvben megjelent írás, ez azután részleteiben és kibontva később megjelenik a szövegben. Ugyancsak van más Horányi tollából megjelent, standardnak vehető leírás a participációs elméletről, ez itt is hasznos. Még a függelékben nagyon érdekes, és mintegy elméleti „zenei kulcsot” adó két írás (Fekete Krisztián ill. Horányi és Milován Andrea munkái) szól a rekonstrukció folyamatáról, ez két, erősen elméleti tanulmány, egyik a leírás és a magyarázat keretében, a másik a logikai és nyelvészeti hátteret érintően vezet be – mélyen és sok tekintetben újszerűen – a kommunikációs elméletalkotásba. A kommunikációelmélet ugyanis par exellence rekonstrukció. A két utóbbi írás elkedvetlenítheti az olvasót, mert nagyon elvont és nehezen követhető, de megvilágítja számára, mit jelent a logikai és nyelvészeti „patkoltság” és adhat hermeneutikai eszközt a fő szövegtestek megértéséhez. A könyv három részből áll. Az elsőben az intézmény értelmezését tárgyalják a szerzők (Pete Krisztián és P. Szilczl Dóra). Az intézmény a szociológiai ill. kultúrantropológiai tradíció legszélesebbre nyitott változataként szerepel, sajátos keret, amely emberi tevékenységet ösztönöz, fenntart, szabályoz és amely közösséget képez. Az intézmények között említi a szöveg a nyelvet, a jogot, a morált, a vallást, művészetet, tudományt, politikát és gazdaságot. A következő fejezet a színtér fogalmát mutatja be, az nyilvánossági ill. interakciós szituáció, jelentési kontextus, sajátos szabályrendszer, Végül az ágens meghatározását végzi el egy fejezet, ez talán a legbonyolultabb, e fejezetet Horányi akadémiai doktori, és szerzőtársa, Szabó Levente Ph.D. disszertációjának alapjaként említi. A fejezet összetettsége onnan ered, hogy a szerzők a kommunikatív cselekvést végző embert készségeiben, felkészültségében, a közös cselekvési aktushoz nyújtott imputjában is meg akarják határozni, anélkül, hogy megszemélyesíteni próbálnák, vagyis az ágens fogalmának alkalmazását szociális egységekre, szervezetekre nézve is fenn kívánják tartani. Lényegében az ágens – mondjuk így – belső, quasi kognitív és motivációs szerkezetének megállapítása sajátos rekonstrukció, inferencia, ennek a szabályait igyekeznek a szerzők általánosságban leírni. Minden fejezetben kiemelt helye van a másik két alapfogalom (tehát pl. az intézmény esetében a színtér és az ágens) kapcsolódásának, és a tárgyalt fő kategória szerinti sajátos magyarázatának kifejtése. Minden fejezetben szó van arról, hogy a kategóriáknak van ún. konstitutív alapjuk, amely az értelmüket, társadalmi és emberi jellegzetességeiket megadja, ennek jegyében legitimálódnak egyes jelenségek, pl. kommunikációs megnyilvánulásuk helyértékei, értelmezése. A participációs kommunikációfelfogásban a fókuszban mindig az áll, hogy a társadalmi jelenségek reprezentációi, a szignifikátumok hogyan alakulnak ki és aktualizálódnak a kommunikációs folyamatban. Az elmélet szerint a kommunikációs lényege mindig az, hogy a problémamegoldás törekvése kelt kommunikációs (részvételi) szándékot, és emiatt válik más ágens, ill. a közösség felkészültségi többletének igénybevétele fontossá. A probléma meghatározása a Horányi-féle teorémában az, hogy az ágens észleli, hogy a jelenlegi állapot és az optimálisnak vélt állapot között különbség van. Ez a fő motiváló erő. Horányi különben igen nagy terjedelemben ill. kellő részletességgel mutatja ki, hogy a kommunikációs filozófiájában mindig az emberi intencionalitás, vagyis a cselekvési célra irányuló szándék az ösztönző tényező, ez az ő elméletének is alapfeltevése. A három tényleges fejezet közül (a könyv igazában négy fejezet, de nem igazán jogos külön fejezetnek venni Horányi néhány oldalas bevezetőjét) szerintem a legérdekesebb az intézmények bemutatása, a színteret nem érzem eléggé kidolgozottnak, és nehezen tudom követni, - ha úgy tetszik – rekonstruálni az ágenst elemző fejezetet, miközben éppen itt van az egész koncepcióval kapcsolatos egyik fő kritikám, az ágensnek nincs (pszichológiai vagy szociális) „antropológiája”. A másik fő kifogásom a problémamegoldási ill. a részvételi paradigma kimerevítésével kapcsolatos. Nem tudom a problémaképletbe behelyettesíteni a kommunikáció különféle intencionális vagy funkcionális eseményeit, miközben akkor, ha a társadalmi kommunikációra, a közösségekre összpontosítok, akkor tudok emellett érveket felvonultatni. Az én világom a személyközi kommunikáció, és akkor nehezen tudom a participációs elmélettel magyarázni, hogy a megszülető csecsemő azonnal az anyai tekintetet keresi, mégpedig különösen akkor, mikor nem éhes, nem fáj neki semmi, tehát – ha úgy tetszik – nincs „problémája”. Mondhatjuk, hogy a világban akar tájékozódni, és akkor az egyetlen, kedves, elfogadható partner tekintete az érdekes, dehát – és ez a könyv fő problémája – akkor a végletekig feszítem és töltöm a kulcsfogalmak jelentéseit. Éppen itt van a kételyem, van-e értelme ekkora absztrakciónak, megalkotható-e ma a kommunikációs igazán alapvető modellje. Tulajdonképpen a Shannon-Weawer modell gondja is ez volt, és élénken emlékszem a szélsőségesen pozitivista, empirikus szociológia legmarkánsabb elméletalkotójának, Doddnak álláspontjára, aki az ötvenes évek elején meghirdette, hogy a szociológiának a társadalom kvantitatív adatokkal kitölthető alapképleteit kell megalkotnia, és gyökeresen szakítania kellene a klasszikus szociológia leíró elméleteivel. De hát ezt majd még végig kell vitatni, és előzetesen tovább kell figyelemmel kísérni Horányi és tanítványi köre munkáit, pl. az intézmények elemzését, amelyet már ugyancsak a Typotex kiadásában Korpics Márta és P. Szilczl Dóra meg is kezdett (a Szakrális kommunikáció című kötetben). Horányiék könyve, elmélete, közelítésmódja a mai kommunikációkutatásban megkerülhetetlen, érdemes komolyan venni, aki elmélyed benne, annak nagyon sok perspektívát nyit ez meg, nem lehet tehát egyszerűen véleményt alkotni, itt az egész irányzattal kell foglalkozni.
Buda Béla

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK