0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Isztrayné Teplán Ágnes
Megjelenés: 2013
Oldalszám: 336 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2797-82-3
Témakör: Irodalomtudomány
Sorozat: No.1. Nemzetközi bestseller

Eredeti ár: 2900 Ft
Webshop ár: 2175 Ft

KOSÁRBA
Feljegyzések Joseph Brodskyról
A nyelv az Isten

Balogh Magdolna írása Bengt Jangfeldt Brodszkij-könyvéről

http://reciti.hu/
2015-1-5

Annak tük­ré­ben, hogy köz­vet­len is­me­re­te­ink és a vo­nat­kozó fel­mé­ré­sek sze­rint csak igen ke­ve­sen ol­vas­nak ver­set, s még a köl­té­sze­tet ked­velők so­rá­ban is rop­pant ke­ve­sen van­nak, akik az orosz köl­té­szet iránt ér­deklőd­né­nek, me­rész, de an­nál di­csé­rendőbb vál­lal­ko­zás­nak gon­dol­juk egy Jo­szif Brodsz­kij­ról (1940–1996) szóló könyv meg­je­len­te­té­sét. A Ty­po­tex Ki­adó már 2008-ban, a Ve­lence víz­jele című Brodszkij-esszé köz­re­adá­sá­val el­kö­te­lezte ma­gát az orosz költő mű­ve­i­nek meg­is­mer­te­tése mel­lett. Most a költőt ma­gát mu­tatja be.

 

Nem két­sé­ges, hogy szük­sé­ges mind­eh­hez némi marketing-furfang is, va­ló­színű­leg emi­att hir­de­tik No 1. best­sel­lerként Bengt Jang­feldt kö­te­tét. Ez iga­zán szo­kat­lan és még an­nál is ne­he­zeb­ben hi­hető meg­je­lö­lés egy olyan költőről szóló könyv ese­té­ben, aki­nek az éle­té­vel és a mű­ve­i­vel kap­cso­la­tos fel­jegy­zé­se­ket ígér ne­künk a cím.

A fel­jegy­zés mint mű­faji meg­ne­ve­zés előre utal arra, hogy ne vár­junk Brodsz­kij alak­jára, mun­kás­sá­gára, köl­té­sze­té­nek ala­ku­lá­sára és jel­lemzőire vo­nat­ko­zóan ki­me­rítő is­me­re­te­ket e kö­tetből, s vég­képp ne gon­dol­juk azt, hogy az 1987-ben Nobel-díjjal el­is­mert életmű át­fogó fel­dol­go­zá­sára buk­kan­ha­tunk. Nem is gon­dol­hat­nánk, mert tud­juk: az élet­rajz mű­faja el­len (pon­to­sab­ban, az el­len az ér­tel­mezői el­já­rás el­len, amely ki­zá­ró­lag az élet­rajz­ból ma­gya­rázza az életmű­vet), maga Brodsz­kij is ha­tá­ro­zot­tan til­ta­ko­zott. Egy in­ter­jú­ban ezt mondta: „Há­rom­szor ül­tem bör­tön­ben, két­szer el­me­gyógy­in­té­zet­ben, de mindez sem­mi­lyen ha­tás­sal nem volt arra, amiről ír­tam. […] Mindez ré­sze az élet­raj­zom­nak, de az élet­rajz­nak semmi köze az iro­da­lom­hoz, vagy csak na­gyon ke­vés.” Má­sutt még tö­mö­reb­ben úgy fo­gal­ma­zott, hogy: „az em­ber ne le­gyen sa­ját élet­raj­zá­nak a tú­sza.” (21) In­nen nézve ért­hető: Brodsz­kij egye­ne­sen meg­til­totta, hogy élet­raj­zot ír­ja­nak róla. Eh­hez ké­pest a fel­jegy­zé­sek ke­rülő úton ve­zet­nek el egy tö­re­dé­kes biográfiához.

Jang­feldt amúgy sem ke­rül­hette el az élet­rajzi meg­kö­ze­lí­tést, hi­szen szá­mos tény rög­zí­tése nél­kül a könyvből ki­ke­re­kedő port­ré­váz­lata nem lenne ért­hető. Bi­zo­nyo­san nem hagy­ható el a Szov­jet­uni­ó­ban töl­tött, sors­döntő har­minc­két év kró­ni­kája. A nyelv az Is­ten első ne­gyede en­nek az idő­szak­nak a tör­té­né­seit fog­lalja össze – a ma­gyar for­dí­tás­ban Fe­kete Ibo­lya film­jé­nek cí­mét is idéző – La bol­cse vita cím­mel. Itt esik szó Brodsz­kij csa­ládi kö­rül­mé­nye­iről, szü­le­i­hez fűződő benső­sé­ges vi­szo­nyá­ról, sa­já­tos szo­ci­a­li­zá­ci­ó­já­ról, amely 15 éves ko­rá­tól – ami­kor is egy tan­óra köz­ben ön­ké­nye­sen, egy­szer s min­den­korra ott­hagyta az is­ko­lát – a hi­va­ta­los is­ko­la­rend­sze­ren kí­vül zaj­lott, s amely alig­ha­nem jog­gal jut­tatja eszünkbe Gor­kij „egye­te­meit”. Brodsz­kij dol­go­zott ma­rós­ként, hul­la­házi ki­se­gítő­ként, geo­dé­ziai ex­pe­dí­ciók se­géd­mun­ká­sa­ként, s kü­lön­böző mun­ka­he­lyein ki­vé­te­le­sen gaz­dag élet­ta­pasz­ta­la­tokra tett szert. El­jut­ha­tott az or­szág leg­tá­vo­labbi vi­dé­ke­ire, ta­lál­koz­ha­tott az „igazi” – aho­gyan a Más­fél szobacímű esszé­jé­ben írta –, még a kö­zép­osz­tállyá vá­lás előtti ál­la­po­tá­ban le­ledző munkásosztállyal.

Az élet­rajzi tör­té­ne­tet ol­vasva be­pil­lant­ha­tunk az öt­ve­nes évek vége hat­va­nas évek eleji-közepi Le­nin­grád un­der­ground vi­lá­gába, ol­vas­ha­tunk a Brodsz­kij szel­lemi felnőtté vá­lá­sá­ban és kul­tu­rá­lis tá­jé­ko­zó­dá­sá­ban döntő sze­re­pet ját­szó Anna Ah­ma­to­vá­val való ta­lál­ko­zá­sá­ról és ba­rát­sá­gá­ról, a „négy Ahmatova-fiú” egyi­ke­ként szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­i­ról. Az élet­rajzi váz­lat a Brodsz­kij el­len mun­ka­ke­rü­lés vád­já­val in­dí­tott per és az északi számű­ze­tés, majd a sza­ba­du­lást kö­vető ki­uta­sí­tás drá­mai idő­sza­ká­nak kró­ni­ká­já­val zá­rul. Mond­hat­juk, hogy ez a leg­in­kább egy­sé­ges ré­sze a könyvnek.

Ha va­la­miből, ebből a rész­ből ért­hető és meg­okol­ható, mi­ért je­löli a ki­adó nem­zet­közi best­sel­ler­ként a kö­te­tet; s ta­lán en­nek a rész­nek van a leg­több haszna a la­i­kus ol­va­sók szem­pont­já­ból. Hi­szen a nem szak­ma­be­liek szá­mára is vi­lá­go­san ki­de­rül belőle, hogy Brodsz­kij esete exemp­lum. A költő el­len le­foly­ta­tott ko­holt per és a ki­uta­sí­tás­sal végződő fo­lya­ma­tos rendőri zak­la­tá­sok pon­to­san de­monst­rál­ják, ho­gyan bán­tak el a hruscsovi-brezsnyevi kor­szak­ban a füg­get­le­nül gon­dol­kodó ér­tel­mi­ség­gel. A SZULeg­felső Ta­ná­csa 1961. má­jus 4-én al­ko­tott tör­vényt a mun­ka­ke­rülők el­leni harc­ról, amely­nek ér­tel­mé­ben az ilye­ne­ket ki kel­lett te­le­pí­teni la­kó­he­lyükről. A tör­vény 1963 má­ju­sá­tól volt ha­tá­lyos, és re­me­kül hasz­nál­ható esz­köz­nek bi­zo­nyult a más­ként gon­dol­ko­dók­kal szem­beni el­já­rá­sok­ban. (Meg­je­gyez­ném, hogy Jang­feldt té­ved, ami­kor azt írja, hogy nem volt olyan pa­ra­gra­fus, amely alap­ján el­ítél­het­ték volna Brodsz­kijt – ez volt az.)

Tény, hogy a per­ben – rész­le­te­iről Szőke Ka­ta­lin szá­molt be a He­li­kon 1993/2–3-as, „El­sik­kasz­tott orosz iro­da­lom” cím­mel meg­je­lent szá­má­nakKí­vül tá­ga­sabb című írá­sá­ban – bi­zo­nyít­ható bűn­cse­lek­ményt nem ta­lál­tak, csak azt tud­ták vé­gül fel­róni a költő­nek, hogy nem tu­dott ke­re­seti iga­zo­lá­sok­kal ak­kora éves jö­ve­del­met ki­mu­tatni, amely­ből a bí­ró­ság sze­rint egy felnőtt em­ber el­tart­hatja ma­gát. Meg­jegy­zendő, hogy a Brodszkij-ügy bi­zo­nyos ér­te­lem­ben for­du­la­tot is je­len­tett: Frida Vig­do­rova je­gyezte le s ter­jesz­tette gép­irat­ban a per anya­gát, meg­te­remtve a „per-szamizdat” műfaját.

Jang­feldt fel­idézi az északi számű­ze­tés ese­mé­nyeit és Brodsz­kijra gya­ko­rolt ha­tá­sait, va­la­mint a sza­ba­du­lás kö­rül­mé­nyeit. Ír a költő ki­sza­ba­dí­tása ér­de­ké­ben min­den kö­vet meg­moz­gató ér­tel­mi­sé­gi­ekről, akik kö­zött Anna Ah­ma­tova, az élete vége felé járó négy­sze­res ál­lami dí­jas Sza­muil Mar­sak és Dmit­rij Sosz­ta­ko­vics is ott volt, s akik­hez nem ki­sebb nem­zet­közi te­kin­tély, mint Jean-Paul Sartre is csat­la­ko­zott. Ab­ban, hogy Brodsz­kij bün­te­té­sét öt évről a már tény­le­ge­sen le­töl­tött más­fél évre mér­sé­kel­ték, va­ló­színű­leg Sartre-nak a köz­vet­le­nül Anasz­tasz Mi­ko­jan­hoz, a Mi­nisz­ter­ta­nács el­nö­ké­nek első he­lyet­te­sé­hez írott le­vele nyom­ha­tott a leg­töb­bet a lat­ban: a ha­ta­lom nem en­ged­hette meg ma­gá­nak, hogy Brodsz­kij ügyéből nem­zet­közi bot­rány legyen.

A sza­ba­du­lás utáni né­hány év­ben be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy Brodsz­kij nem tud meg­fe­lelni a rend­szer kö­ve­tel­mé­nye­i­nek: a KGB ak­ciói, a ter­ve­zett ver­ses­kö­tet meg­je­len­te­tése kö­rüli hu­za­vona, majd a kéz­irat vissza­uta­sí­tása az­zal az in­dok­lás­sal, hogy a költő nem elég el­kö­te­le­zett a ha­zája iránt (értsd: nem tett ver­se­i­ben bi­zony­sá­got a rend­szer iránti lo­ja­li­tá­sá­ról), vé­gül el­ke­rül­he­tet­le­nül ve­zet­tek a kiutasításhoz.

Jang­feldt a Jo­szif Brodsz­kij­ból Joseph Brodsky-vá vá­lás bio­grá­fiai moz­za­na­tait összegezve-mérlegelve zárja az élet­rajzi részt. Az emig­rá­ció két­ség­te­le­nül éles ce­zúra volt Brodsz­kij éle­té­ben. Vál­to­zást ho­zott annyi­ban is, hogy a költő vé­gül is sok­kal jobb eg­zisz­ten­ci­á­lis kö­rül­mé­nyek közé ke­rült Ame­ri­ká­ban és saj­ná­la­to­san ko­rai, 1996-ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­láig za­var­ta­la­nul él­hette a nyu­gati ér­tel­mi­sé­giek hét­köz­napi éle­tét: meg­él­he­té­sét bő­ven fe­dezte, amit ta­nár­ként ke­re­sett a kü­lön­böző college-okban és egyetemeken.

Ugyan­ak­kor Brodsz­kij­nak is szembe kel­lett néz­nie és meg kel­lett küz­de­nie min­den ha­zá­já­tól tá­vol ke­rült költő-író ré­mé­vel, az anya­nyelvből ki­ve­tett­ség­gel, az anya­nyelvi kö­zös­ség­től való el­sza­ka­dás­sal, az emig­ráns írót kö­rül­vevő vá­ku­um­mal, ál­ta­lá­ban a meg­szo­kott szel­lemi kör­nye­zetből való ki­ke­rü­lés­sel, amit nem kis erő­fe­szí­tés­sel le­het él­hető, oxi­gén­dús, az al­ko­tást is le­hetővé tevő kö­zeggé fejleszteni.

Ter­mé­sze­tes, hogy Brodsz­kij­ban is mun­kált az énje el­vesz­té­sétől, írói ön­tu­data fel­mor­zso­ló­dá­sá­tól való fé­le­lem. Sze­ren­csére vol­tak, akik mel­lette áll­tak, és se­gí­tet­ték ab­ban, hogy újra ma­gára ta­lál­jon. Min­de­ne­kelőtt Czesław Miłosz, egyike azok­nak a kor­társ költők­nek, aki­ket a leg­többre be­csült, és aki­vel Ame­ri­ká­ban kö­tött szo­ros ba­rát­sá­got. Az­tán egy fi­a­tal­kori ba­rát, a Brodsz­kij­nál öt év­vel később emig­ráló lit­ván To­mas Venc­lova. Aki azon­ban a leg­töb­bet tette Brodsz­kij be­il­lesz­ke­dé­sé­ért, az Wys­tan Hugh Auden volt: nél­küle bi­zo­nyo­san egé­szen más­ként ala­kult volna az orosz költő élete Nyugaton.

Ha ez az első, élet­rajzi rész lát­szó­lag meg­erő­sít­heti azt a vé­le­ke­dést, hogy Brodsz­kij első­sor­ban po­li­ti­kai ül­dö­zött­ként ér­de­melte ki a nem­zet­közi fi­gyel­met és a Nobel-díjat, a má­so­dik, nagy­já­ból a könyv egy­har­ma­dát ki­tevő rész­ből annyi bi­zo­nyo­san ki­de­rül, hogy nem erről van szó. Az itt ol­vas­ható hat hosszabb-rövidebb fe­je­zet Brodsz­kij fi­lo­zó­fi­á­já­val, val­lás­hoz való vi­szo­nyá­val és köl­té­szet­fel­fo­gá­sá­val fog­lal­ko­zik. Ezek­ből a szö­ve­gek­ből ér­zé­kel­hető, hogy egyéni hangú és lá­tás­módú író­val van dol­gunk. De Brodsz­kij po­é­ti­ká­já­ról, vagy mond­juk a Brodszkij-életmű tény­le­ges ér­té­kéről – ha egyéb­ként nin­cse­nek róla is­me­re­te­ink – ebből a könyvből nem fo­gunk so­kat meg­tudni, mert ön­álló elem­zés­sel, ér­té­ke­lés­sel, a költői életmű iro­da­lom­tör­té­neti el­he­lye­zé­sé­vel Jang­feldt kö­tete nem szol­gál. Amire itt vál­lal­ko­zik, az az is­mer­te­tés, is­me­ret­ter­jesz­tés, nép­szerű­sí­tés. Esszétö­re­dé­ke­ket, váz­la­to­kat ol­vas­ha­tunk a költő idő– és tér­fel­fo­gá­sá­ról, nyelv­szem­lé­le­téről, a val­lás­hoz fűződő vi­szo­nyá­ról, az orosz költőelő­dök, kü­lö­nö­sen Cvetajeva és Man­del­stam sze­re­péről a költővé vá­lá­sá­ban, ar­ról, ho­gyan gon­dol­ko­dott köl­té­szet és a próza vi­szo­nyá­ról, mi­ként kép­zelte el a költő he­lyét a tár­sa­da­lom­ban, és még sok más, az életmű­ben elő­ke­rülő témáról.

A szerző min­den po­é­ti­kai vagy fi­lo­zó­fiai kér­dést ki­csit a sko­lasz­ti­kus ha­gyo­mányra utaló mó­don úgy ve­zet fel, hogy a szó­ban forgó (fi­lo­zó­fiai) té­telt vagy po­é­ti­kai sa­já­tos­sá­got egy-egy Brodszkij-versből vagy esszéből vett idé­zet­tel, vagy akár Brodsz­kij va­la­mely meg­nyi­lat­ko­zá­sá­val il­luszt­rálja, majd ezt a té­telt kri­ti­ku­sok, kor­tár­sak, iro­dal­má­rok vé­le­mé­nyé­vel szem­be­sítve ér­tel­mezi, anél­kül azon­ban, hogy ala­po­sabb elem­zésbe bocsátkozna.

Noha va­la­mennyi tár­gyalt té­mára nem tér­he­tünk ki, ér­de­mes ki­emelni Brodsz­kij fi­lo­zó­fi­á­já­nak né­hány gon­do­lati pil­lé­rét, amely a maga el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­ban is fi­gye­lemre méltó, és bi­zo­nyo­san nem lenne ér­dek­te­len ala­po­sab­ban meg­vizs­gálni a mö­götte meg­hú­zódó böl­cse­leti ins­pi­rá­ci­ó­kat. Brodsz­kij idő– és nyelv­fel­fo­gá­sá­ról, és az ez­zel szo­ro­san össze­függőköl­té­szet­fel­fo­gá­sá­ról van szó. A leg­ké­zen­fekvőbb for­rása en­nek is, a brodsz­kiji po­é­tika sok más ele­mé­hez ha­son­lóan, W. H. Auden, konk­ré­tan az angol-amerikai költő W. B. Ye­ats ha­lá­lára írt ver­sé­nek egy gon­do­lata: „Time … wors­hips lan­gu­age”, vagyis hogy „az Idő Is­ten­ként tisz­teli a nyel­vet”. Ebből bom­lik ki az orosz költő­nek az az el­gon­do­lása, amely sze­rint a nyelv egye­ne­sen me­ta­fi­zi­kai en­ti­tás, va­la­mi­féle idő­nél, tér­nél na­gyobb ha­ta­lom, amely a tör­té­ne­lem és a tár­sa­da­lom fe­lett áll. En­nél­fogva a költő és a köl­té­szet is en­nek a me­ta­fi­zi­kai erő­nek a ha­tó­kö­ré­ben he­lyez­ke­dik el. Aho­gyan a Nobel-beszédben fo­gal­maz: „A költő csu­pán a nyelv lé­te­zé­sé­nek esz­köze, vagy aho­gyan a nagy Auden mondta, ő az, aki ál­tal a nyelv él.” A vers­írás fo­lya­mata en­nek meg­fe­lelően egy su­gal­lat le­nyo­mata: „a nyelv su­gallja vagy egy­szerűen dik­tálja a kö­vet­kező sort.” S ugyan­ott: „a vers­írás a tu­dat, a gon­dol­ko­dás, a vi­lág­ér­zés ha­son­lít­ha­tat­lan ka­ta­li­zá­tora.” (Ford. Ki­rály Zsuzsa)

Mint­hogy Jang­feldt írása, aho­gyan fen­tebb már em­lí­tet­tük, is­me­ret­ter­jesztő, nem ró­juk fel neki az el­mé­lyül­tebb elem­zés hi­á­nyát. Leg­fel­jebb annyit je­gyez­nénk meg, hogy cél­szerű lett volna – a Brodszkij-portrék és in­ter­júk for­rá­sát meg­adó bib­lio­grá­fi­á­hoz ha­son­lóan – egy olyan iro­da­lom­jegy­zé­ket is csa­tolni a könyv­höz, amely­ből az ol­vasó tá­jé­ko­zód­hat ar­ról, hogy egy-egy po­é­ti­kai vagy fi­lo­zó­fiai kér­désről hol ol­vas­hat a mára már te­kin­té­lyes­nek mond­ható Brodsz­kij– szakirodalomban.

Van egy fe­je­zete en­nek a könyv­rész­nek, amely szá­momra azért kü­lö­nö­sen ér­de­kes, mert a több­nyelvű­ség­gel, a több nyel­ven való al­ko­tás le­hető­sé­ge­i­vel, kor­lá­ta­i­val, vagy ép­pen le­he­tet­len­sé­gé­vel össze­függő kér­dé­se­ket érint. Ebből ki­in­dulva meg­pró­bál­hat­juk kissé job­ban meg­vi­lá­gí­tani a két­nyelvű­ség Brodsz­kij ál­tal kép­vi­selt vál­to­za­tá­nak hát­te­rét, és az ebből adódó problémákat.

Brodsz­kij an­gol nyelvű költői életmű­vé­nek prob­lé­má­i­ról van szó. Noha Brodsz­kij an­go­lul első­sor­ban esszé­ket írt (ame­lyek­ben, aho­gyan Jang­feldt is írja, igazi nyelvmű­vész­ként bá­mu­latra méltó tar­talmi és sti­lisz­ti­kai tisz­ta­sá­got ért el), van mint­egy hat­van an­gol nyel­ven írt verse is. Ez a mennyi­ség a kb. ki­lenc­száz orosz nyelvű vers­hez ké­pest ele­nyésző­nek tűn­het ugyan, mégis szá­mot kell vetni vele, már csak azért is, mert a költő ki­fe­je­zet­ten am­bi­ci­o­nálta, hogy an­gol nyelvű költő­ként is szá­mon tart­sák. Gyak­ran maga for­dí­totta an­golra orosz nyelvű ver­seit, és az ál­tala meg­bí­zott for­dí­tók szö­ve­ge­ibe is bele-belejavított.

Brodsz­kijt so­kan kri­ti­zál­ták ami­att, hogy an­go­lul is írt (és most nem arra a ko­mo­lyan aligha ve­hető vá­das­ko­dásra gon­do­lok, amely­nek ér­tel­mé­ben bi­zo­nyos pá­lya­tár­sak és emig­ráns kö­rök ne­mes egy­szerű­ség­gel le­ha­za­áru­lóz­ták). Az ugyan­csak Nobel-díjas Czesław Miłosz is ki­fe­je­zet­ten azon a vé­le­mé­nyen volt, hogy egy költő­nek nem volna sza­bad más nyel­ven ír­nia, mint a gye­rek­kora nyel­vén. (Ő va­ló­ban tar­totta is ma­gát eh­hez az elv­hez. Más kér­dés, hogy sa­ját ver­sei for­dí­tá­sát ő is rend­kí­vül szi­go­rúan fel­ügyelte, és nem egy­szer maga is be­le­ja­ví­tott a szövegekbe).

Brodsz­kij­nak az an­gol nyelv­hez fűződő vi­szo­nya bo­nyo­lult, és egé­szen if­jú­ko­ráig nyú­lik vissza: már fi­a­ta­lon so­kat és szen­ve­dé­lye­sen fog­lal­ko­zott az an­gol nyelv­vel, azt le­het mon­dani: ang­lo­mán volt. A hu­szon­éves fi­a­tal­em­ber a sza­bad­ság nyel­vét, a fi­zi­kai be­zárt­ság el­len­sze­rét, a kor­lá­to­kon való át­len­dü­lés esz­kö­zét látta az an­gol nyelv­ben. S ami fon­to­sabb: a szá­mára re­ve­la­tív an­gol­szász iro­da­lom nyelve (is) ez volt. Nagy ne­héz­sé­gek árán sze­rezte be az an­gol nyelvű köny­ve­ket az ötvenes-hatvanas évek szov­jet vi­szo­nyai kö­zött, majd szó­tár­ral olvasta-bogarászta John Donne-t és Ro­bert Mar­wellt, T. S. Eli­o­tot, W. H. Audent és Ro­bert Frostot.

Ezek­kel az is­me­re­tek­kel a tar­so­lyá­ban Ame­ri­ká­ban Brodsz­kij gyor­san ma­gára ta­lált, és na­gyon so­kat írt. Mennyi­sé­gi­leg im­po­náló az 1972 és 1977 kö­zötti, Ame­ri­ká­ban töl­tött első öt év vers­ter­mése, kü­lö­nö­sen, ha fi­gye­lembe vesszük, hogy Brodsz­kij mind­eköz­ben ta­ní­tott is. Ter­mé­sze­tes, hogy amint ott­honra lelt, mind job­ban fog­lal­koz­tatta az ide­gen kö­zeg­ben való köz­vet­len meg­mu­tat­ko­zás vá­gya. Nem akart csu­pán egy orosz költő lenni Ame­ri­ká­ban, ha­nem köz­vet­le­nül sze­re­tett volna ott is ol­va­sókra ta­lálni. Érezte, sa­ját bő­rén ta­pasz­talta nap mint nap, mennyire ne­héz egy adott kul­tú­rá­ból ki­lépve egy má­sik kul­túra kö­ze­gé­ben kom­mu­ni­kálni. Erről így ír első esszé­kö­tete, a Less Than One cím­adó írá­sá­ban: „A szo­morú igaz­ság az, hogy a sza­vak a va­ló­ság dol­gá­ban is fel­sül­nek. Leg­alábbis az a be­nyo­má­som, hogy min­den él­mény, mely az orosz­ság vi­lá­gá­ból szár­ma­zik, le­gyen akár fo­to­grá­fusi pre­ci­zi­tás­sal le­írva, egy­szerűen le­pat­tan az an­gol nyelvről, s nem hagy nyo­mot a fel­szí­nén.” (Ford. Nagy Miklós)

Már­pe­dig ő fel­tét­le­nül nyo­mot akart hagyni. Emel­lett nyil­ván erős le­he­tett rajta az an­gol nyelv nyo­mása is. Arra a kér­désre, hogy mi­ért ír an­go­lul, őszin­tén val­lotta meg am­bi­va­lens kész­te­té­seit To­mas Venclovának:

An­nak igen egy­szerű oka van: gyógy­ke­ze­lés. Ami­kor az em­ber bi­zo­nyos nyelvi kö­zeg­ben él, ak­kor ez a kö­zeg nyo­mást gya­ko­rol rá. Írni akar ezen a nyel­ven, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jon róla, hogy képes-e erre. Külső és belső han­gok azt súg­ják neki, hogy ne te­gye, ne vo­nul­jon ki a sa­ját kul­tú­rá­já­ból, ne en­ged­jen a csá­bí­tás­nak. Csá­bí­tás ese­tén két­fé­le­kép­pen vi­sel­ke­dik az em­ber. Vagy el­len­áll, és vé­gül szentté vá­lik, va­ló­színűbb azon­ban, hogy ideg­ba­jos lesz. Ezért az én po­li­ti­kám min­dig az volt, hogy időről időre en­ge­dek a csá­bí­tás­nak.
(Ford. Boj­tár Anna)

Brodsz­kij két­nyelvű­sége kap­csán Con­ra­dot vagy Na­bo­ko­vot szok­ták em­lí­teni pár­hu­zam­ként (té­ve­sen – aho­gyan Jang­feldt is meg­jegyzi). Con­rad ese­té­ben nem be­szél­he­tünk al­ko­tói két­nyelvű­ségről, hi­szen a len­gyel ifjú, aki ti­zen­hét éves ko­rá­ban ta­nult meg an­go­lul, re­gényt és esszét ki­zá­ró­lag an­gol nyel­ven írt. Na­bo­kov életműve va­ló­ban két­nyelvű, ennyi­ben ha­son­lít Brodsz­ki­jéra, csak­hogy nála a nyelv­vál­tás vég­le­ges volt: pá­lyája egy adott sza­ka­szán fel­ha­gyott az orosz nyel­ven írás­sal, s on­nan­tól fogva ki­zá­ró­lag an­go­lul pub­li­kált (aho­gyan egy későbbi „nyelv­váltó”, a cseh nyel­vet fran­ci­ára cse­rélő Mi­lan Kun­dera is). Rá­adá­sul Na­bo­kov­nak az an­gol nyelv­hez fűződő vi­szo­nya is alap­já­ban el­tért Brodsz­ki­jé­tól: há­rom nyel­vet hasz­nál­tak a csa­lád­ban (az orosz mel­lett an­go­lul és fran­ci­ául is be­szél­tek ott­hon), vagyis már gye­rek­ko­rá­tól ter­mé­sze­tes volt szá­mára, hogy egy­idejű­leg több nyel­ven kom­mu­ni­kál. Mi több, aho­gyan a Szólj, em­lé­ke­zetből is tud­hat­juk, a kis Na­bo­kov előbb be­szélt an­go­lul, mint oro­szul, a csa­lád emig­rá­ci­ó­ját kö­vetően pe­dig Cambridge-ben ta­nult. Brodsz­kij ez­zel szem­ben felnőtt­ként, har­minc­két éve­sen ke­rült ide­gen nyelvi kör­nye­zetbe, és au­to­di­dakta mó­don sa­já­tí­totta el az an­gol nyel­vet. Nem meg­lepő te­hát, hogy an­gol nyelvű mun­káit ko­ránt­sem fo­gadta egy­ön­tetű el­is­me­rés, mi több, kri­ti­ku­sai jog­gal ró­hat­tak fel neki alap­vető nyelvi-prozódiai hi­á­nyos­sá­go­kat. Úgy tű­nik, Jang­feldt maga is in­kább ezek­kel a kri­ti­ku­sok­kal ért egyet, noha idéz olyan meg­nyi­lat­ko­zá­so­kat is, ame­lyek meg­en­gedőb­bek eb­ben a tekintetben.

Ami a költő szá­mára a leg­na­gyobb ne­héz­sé­get okozta: alap­vető kü­lönb­ség az an­gol és az orosz nyelv ver­se­lési ha­gyo­má­nyai, rit­mi­kai és pro­zó­diai le­hető­sé­gei kö­zött. Csak egyet­len, de lé­nyegbe vágó dif­fe­ren­ciát em­lítve: az orosz ver­se­lés kö­töt­tebb, mint az an­gol. Már­pe­dig a nyel­vet af­féle min­den­ható lé­tező­nek te­kintő Brodsz­kij szá­mára első­rendűen fon­tos volt, hogy a for­dí­tás­ban meg­ma­rad­jon az ere­deti vers for­mája (rí­me­lése) és mér­téke, olyan­nyira, hogy úgy gon­dolta: jobb, ha a le­for­dít­ha­tat­lan­nak tűnő ver­se­ket egy­ál­ta­lán nem is for­dít­ják le, mint ha a nem for­mahű for­dí­tá­sok­kal ha­mis be­nyo­mást kel­te­nek az alkotóról.

Más­felől vi­szont az a szem­pont is fel­me­rült Brodsz­kij an­gol nyelvű ver­se­i­vel kap­cso­lat­ban, hogy a maga sa­já­tos for­mai és ver­se­lési kí­sér­le­te­i­vel, ame­lyek min­dig a le­het­sé­ges ha­tá­rait fe­sze­get­ték, új im­pul­zu­so­kat is adott az ame­ri­kai köl­té­szet mű­velői­nek. Tá­gabb kon­tex­tus­ban szem­lélve a kér­dést, eszünkbe jut­hat pél­dául a Fin­ne­gans Wake–et író Joyce, vagy a szán­dé­ko­san ron­tott nyel­vet hasz­náló Bec­kett. A maga ide­jé­ben ugyan­csak vi­hart ka­varó gya­kor­la­tuk arra utal, hogy a sza­bály­ta­lan nyelv­hasz­ná­lat, a nor­ma­sze­gés nem pél­dát­lan a vi­lág­iro­da­lom történetében.

A fenti pél­dá­kat is fi­gye­lembe véve elv­ben meg­koc­káz­tat­hat­juk azt a fel­te­vést, hogy a nor­ma­sze­gés ré­vén is gaz­da­god­hat a költői nyelv­hasz­ná­lat, s en­nek fé­nyé­ben más­nak mu­tat­koz­nak Brodsz­kij kí­sér­le­tei is. Ez per­sze olyas­va­lami, amit iga­zá­ból csak hosszabb idő el­tel­té­vel le­het tár­gyi­la­go­san megítélni.

Jang­feldt nem­csak Brodsz­kij – e kö­tet­tel is vál­lalt — nép­szerű­sítője és svéd nyelvű vers­for­dí­tá­sa­i­nak mun­ka­társa volt, ha­nem idő­vel ba­rátja is lett: gyak­ran időz­tek együtt a költő éle­té­nek utolsó tíz évé­ben Svéd­or­szág­ban. Brodsz­kij na­gyon meg­ked­velte az or­szág déli ré­szén ta­lál­ható szi­ge­tek vi­dé­két, mert a táj és a klíma is szülő­ha­zá­jára em­lé­kez­tette. A könyv har­ma­dik, leg­na­gyobb ter­je­delmű ré­sze ép­pen az, ame­lyik Tö­re­dé­kek cím alatt a leg­rö­vi­debb írá­sok­ból, anek­do­ták­ból, gon­do­lat­szi­lán­kok­ból Brodsz­kij ma­gán­em­beri port­ré­já­hoz tesz hozzá egy-egy mo­za­ik­koc­kát, idézve egy-egy jel­lemző vé­le­mé­nyét, vagy költői és ta­nári gya­kor­la­tá­nak egy-egy moz­za­na­tát. A so­kak szá­mára fon­tos „hí­res em­ber sze­mé­lyes él­mé­nye­ken ke­resz­tül” op­ti­ká­ját al­kal­mazva hozza kö­ze­lebb Brodsz­kijt, is­mer­teti meg sze­mé­lyi­sé­gét. Más ta­lál­ko­zá­sok mel­lett ép­pen az em­lí­tett svéd­or­szági nya­ra­lá­sok szol­gál­tat­tak al­kal­mat azok­hoz a be­szél­ge­té­sek­hez, ame­lyek­ből bő­ven idéz a szerző, be­mu­tatva – ugyan­csak a ne­ve­ze­tes­sé­gekről szóló best­sel­le­rek­hez ha­son­lóan – a po­é­tát mint magánembert.

Ez a rész a ver­set még nem ol­vasó szá­mára is jó kedv­csi­náló le­het, ta­lán el is ve­zet­het egy-két ko­mo­lyabb ér­deklődőt a Brodszkij-olvasáshoz, be­töltve azt a fel­ada­tot, ame­lyet a kö­tet tény­le­ge­sen vál­lalni akart és tu­dott. A végső so­ron po­zi­tív be­nyo­má­sun­kat csu­pán a for­dí­tási hi­bák (a felü­le­tes szer­kesz­tés kö­vet­kez­té­ben a szö­veg­ben benne ma­radt ma­gyar­ta­lan nyelvi for­du­la­tok) za­var­ják meg. Ala­po­sabb – és itt saj­nos hi­ányzó – kont­roll­szer­kesz­tés­sel eze­ket is ki le­he­tett volna küszöbölni.

Balogh Magdolna

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK