A Raffaello látomásai című kötetben Arasse azt vizsgálta, miként tudott a mester egyszerre kétféle utat is kínálni kora vallásos festészetének, és hogy munkássága hogyan inspirálta évszázadokon keresztül a  művészgenerációk legkülönfélébb karakterű képviselőit is.
A reneszánsz újplatonizmus jellegzetes képviselőinek tekinthetők Raffaello firenzei éveiben és római tartózkodása kezdetén festett képei, amelyeken a  Természetfeletti – lényegéhez híven – szinte láthatatlan ragyogásként, mintegy a  formák szépségén keresztül van jelen. Arasse szerint „a nézőnek a képpel kialakított kapcsolata teremti meg a  mű egységét”, a  befogadóra tehát komoly intellektuális munka várt, ezért ezek az  alkotások a  kortárs nézők közül csak kevesek számára nyújthattak belső támaszt. A XV-XVI. század fordulójának keresztényei – a  VI. (Borgia) Sándor alatti példátlan elvilágiasodás mélypontján – erősen ki voltak éhezve a hitet nagy érzelmi erővel megújító impulzusokra. Raffaello művészete érzékenyen reagált a korszellem változásaira. Kisméretű, ám monumentális alkotása, Ezekiel látomása Arasse szavaival már „ellenállhatatlan isteni robbanás”, amely előrevetíti a barokk összes jellegzetességét. A szerző átfogóan elemzi a  festőre ható történelmi helyzetet, amire azért is nagy szükség van, mert a  reformáció története jóval szélesebb körben ismert, mint a katolikus egyházban azzal egy időben indult megújulási folyamatok. Raffaello a pápai udvar hivatalos festőjeként maga is aktív tagja volt a változások iránt elkötelezett köröknek.
A kötet második része Walter Benjamin nagy hatású szövegét, A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában című tanulmányt gondolja újra. A  német filozófus Raffaello Sixtusi Madonnája példáján fogalmazta meg egy kép kultikus jelentősége és kiállítási bemutatása közötti különbséget. A  modern kiállítási gyakorlat és a  műtárgyakra ráépült ipar jelenségei „megerősítik Walter Benjamin tételét, mely szerint a reprodukció technikája kiemeli a reprodukált műtárgyat a hagyományból”.  Arasse szerint azonban a dolgok alakulása megfordította Benjamin téziseit. A  nagy képzőművészeti kiállítások az „elvilágiasodott szertartás” diadalát jelentik. A  mai művészetipar által használt tömeges reprodukálás nemhogy megszünteti a  kép egyedi auráját, hanem épp ennek kultuszára épül.
Bennünk azért felmerülhet a kérdés, hogy az  „eredeti” tárgy kétségtelen felértékelődése képes-e elvezetni ahhoz a komoly felkészültséget igénylő elmélyült meditációhoz, amely a mű aurájának „eredeti” metafizikai forrása. Ha nem, úgy a  kultusz csak bálványimádás marad. 

Műértő recenzója