„Miért van az, hogy ti, fehérek, oly sok árut termeltek és hoztok ide, míg nekünk, feketéknek olyan kevés saját árunk van?"- teszi fel a kérdést Yali, egy új-guineai politikus a könyv szerzőjének séta közben, a trópusi sziget tengerpartján. Két évszázada, amikor az európai telepesek partra szálltak itt, kőkorszaki viszonyokat találtak, olyasféléket, melyek az öreg Európából már évezredekkel korábban kiszorultak. A gyarmatosítók ha­jóiból előkerülő acélfejsze, gyufa, gyógyszer és esernyő értékét a helybeliek is azonnal fölismerték. A világ népeinek életmódja között óriá­si különbségek és egyenlőtlenségek voltak akkor is és vannak ma is. E különbségek egyik sajátos következménye, hogy az európai népek fedezték fel és hódították meg a kontinenseket. Az amerikai és ausztráliai őslakók, a trópusi Afrika négerei nem urai saját földjüknek, megtizedelték, leigázták vagy kiirtották őket. De miért az europid ember került hatalomra? Miért nem az indiánok fedezték fel Eurázsiát?

Diamond 13 000 évet átívelő, egész bolygónkat behálózó kalandos útra hívja olvasóját, azzal az ígérettel, hogy az emberiség történetének új, eddig ismeretlen lapjait, összefüggéseit tárja fel. Az emberi civilizáció világméretű különbségeinek okát keresi őszinte elszánással, annak reményében, hogy bizonyítani tudja, hogy a történelem során leigázott népek sorsukat, szegénységüket és kiszolgáltatott helyzetüket nem biológiai, genetikai fogyatékosságuknak köszönhetik. Diamond egymástól távol eső tudományágak új eredményeit hívja segítségül, úgymint régészet, nyelvészet, botanika, zoológia, genetika, evolúcióbiológia, járványtan, természet­földrajz, kulturális antropológia, tudomány- és technikatörténet. Nagy jártassággal mozog a tudományterületeken belül, és akrobataként szökell a közöttük húzódó határmezsgyék vidékén is. Egy sor új tudományos felfedezést ismerhetünk meg, remekbe szabott történetekbe ágyazva. A régebbről ismert adatok is hűségesen felsorakoznak, de olyan új rendbe, új összefüggések láncszemeként, hogy a végén föltesszük a kérdést: Miért nem gondoltunk erre korábban?

A könyv teóriájának egyik tartópillére a földrajzi determinizmus, mely a francia felvilágosodás gondolkodóitól származik. Montesquieu a törvények szelleméről írott munkájában fogalmazta meg elsőként, hogy egy ország éghajlata az emberek életmódján, gazdálkodásán keresztül a törvénykezést és a jogrendet is befolyásolja. Ratzel, a 19. század német geográfusa dolgozta ki az emberföldrajz alapvető vizsgálati szempontjait, miszerint kutatni kell mindazokat a természeti környezetből származó hatásokat, melyek az emberi, a társadalmi jelenségek felé irányulnak. Ratzel szerint fajunk elterjedését az ember saját természete és a körülöttünk lévő világ adottságainak kölcsönhatása szabta meg. Diamond könyve ezekre a kölcsönhatásokra kíváncsi. A szerző biogeográfusként kezdte kutatni a madarak evolúcióját, 33 évet töltött a trópusokon olyan népek között, akik a legutóbbi időkig kőszerszámokat használtak. Polinézia nagyszerű példát kínált arra, hogy a változatos adottságú szigetek lakói milyen leleményesen gazdálkodtak, hogyan szervezték meg közösségeik életét, és hogyan teremtett minden sziget sajátos, egyedi, a többitől eltérő kultúrát. Lyell aktualizmuselvét - miszerint „a jelen kulcs a múlthoz" - kölcsönvéve Diamond azt vallja, a kontinensek el­térő földrajzi adottságai különböző pályákon indították el az emberi társadalmakat, oly módon, hogy egyes területek népei „időelőnyre" tettek szert a versenyben a többiekkel szemben.

Az emberi civilizáció hajnalán tanulták meg a Föld népei, miként lehet a természet kínálta javakból megfigyeléssel, kitartó próbálkozással jól termő növényekhez jutni, a nehéz munkákat segítő erős vagy éppen hűséges állatokat háziassá szelídíteni. Vavilov orosz biológus „géncentrumelmélete" óta tudjuk (1926), hogy a termesztett növények őshazája az a terület, ahol az illető növényfaj és rokonai a legkisebb területen belül a legnagyobb fajgazdagságban élnek. A búza, árpa, rozs, zab, lencse, lucerna őshazáját a kivételesen kedvező adottságú Elő-Ázsiában találták meg a kutatók. Innen, a termékeny félhold vidékéről terjedtek el a szélrózsa minden irányába a nemesített növények és állatok (kutya, juh, kecske, tehén). Velük együtt azok a technikai találmányok (pl. kerék) is, melyek segítették a jól szervezett, az élelmiszer-termelésre berendezkedett társadalmak előre jutását, így annak a kiváltságos rétegnek a kialakulását is, amely az írás tudományát őrizte.

Itt a könyv váratlan fordulattal irányt vált és a járványok evolúciójának izgalmas kérdését kezdi boncolgatni. Teszi ezt azért, mert Diamond elmélete szerint a földműves kultúrák ereje, terjedése immunológiai okokkal (is) magyarázható. A földműves népek általában letelepedve éltek, az öntözés, a zsúfolt városok kitűnő tenyészhelyei voltak a mikroorganizmusoknak, férgeknek, rágcsálóknak. (Európában a városlakók járványainak áldozatait a 20. század elejéig a vidékről beköltöző egészséges parasztok pótolták.) De honnan származtak a betegségek okozói? Genetikai vizsgálatok igazolják, hogy a legtöbb járványos betegség kórokozóját a magunk mellé szelídített állatoktól kaptuk (pl. a himlőt, a kanyarót, a tbc-t a szarvasmarhától). A halálos mikroorganizmusok történeti jelentőségét szomorúan példázza az Újvilág „felfedezése". Jóval több indián halt meg az európaiak kórokozóitól, mint lőfegyvereitől. (Morálisan ez a tény aligha menti az európaiak szégyenletes cselekedetét.) Cortes győzelmét egy 1520-ban Kubából Mexikóba szökött himlővel fertőzött rabszolgának köszönhette. A járványban az aztékok fele a császárral együtt meghalt, a túlélőket demoralizálta a rejtélyes betegség, amely a spanyoloknak nem ártott. Száz év alatt Mexikó lakossága 20 millióról 1,6 millióra csökkent. Hispaniola őslakói még rosszabbul jártak. A spanyolok partraszállása után 40 évvel mind a 8 millióan elpusztultak. Az európai hódítók sikerének egyik titka az volt, hogy Földünkön a legnagyobb összefüggő füves terület Eurázsiában van, és itt nemesítették ki a legtöbb nagy testű növényevő haszonállatot, s ezek kelet-nyugati irányban a mérsékelt éghajlati öv kedvező domborzati adottságai révén sok nép körében gyorsan elterjedhettek. Az újkori hódításoknak tehát nemcsak az írás, a fegyverek, a központosított politikai akarat, de vállvetve a mikroorganizmusok is szolgálói voltak. Ahogy egyetlen élőlény evolúciós múltja sem érthető meg a többi, vele kölcsönhatásban lévő faj, illetve életközösség története nélkül, úgy az emberé sem. E könyv szépen példázza, hogy még a kulturális evolúció szálai sem fejthetők fel az evolúcióbiológia ezen új felismerése nélkül.

Az izgalmas vonalvezetésű kezdés után a könyv második része körbekeringve jár, eredeti gondolatok helyett a szerző újra és újra elismétli, igazolja teóriáját. Meggyőző ereje ugyan nem csorbul, mégis az olvasó magvasabb gondolatokat vár egy ilyen vaskos könyvtől. No és irodalomjegyzéket! Sajnos hiába.

Kár, hogy a szerző ennyire alábecsüli az olvasó földrajzi ismereteit. A könyv térképszerű vázlatai (méretarány sehol!) ötödikesek földrajzdolgozatára hasonlítanak, a kicsik jelölik be így a vaktérképen, hogy hol található Amerika, Írország, Etiópia vagy Egyiptom. A könyvnek javára vált volna, ha alkalmazkodik a hazai olvasók (még meglevő) földrajzi tájékozottságához. Jól szerkesztett, tényekben gazdag térképeket szívesen böngészne a sok betűn megfáradt olvasó. Némi kárpótlást jelent, hogy az utolsó oldalakról a könyv főhősei tekintenek ránk, megrendítően szép, szomorú fekete-fehér fényképekről.

Ajánlom a könyvet azoknak a történelem, művészettörténet, biológia és földrajz szakos kollégáknak a figyelmébe, akik szívesen és bátran vernek hidat a tantárgyak között húzódó szakadékok fölé. Izgalmas történetek tárháza e könyv, tessék ízlés szerint válogatni, csemegézni. De van itt még valami! A könyv legnagyszerűbb értéke abban rejlik, hogy mutat egy követhető utat, egy lehetséges módszert egyik legnagyobb bajunk orvoslásához. A könyv szellemiségéhez hűen, erősíti szellemi immunrendszerünket. Diamond nem okoskodik, nem vitatkozik, nem állítja olvasóját érvek és ellenérvek tüzébe, hanem szelíden és határozottan vezet bennünket. Tudományos hipotézisekkel, tényekkel és személyes élményeivel mutatja be emberségünk egyik legféltettebb kincsét. Aligha jelent meg mostanában jobb könyv a ma is fenyegető „fajgyűlölet ellen". Az unalomig ismételt, üres szófordulatokat (pl. a másság tisztelete) a kamaszok ösztönösen utasítják el maguktól, ugyanakkor könnyen hisznek az érzelmekre és indulatokra ható demagóg szólamoknak. Okosan gondolkodva és gondolkodtatva a közös alapokról indulva érdemes ezt a göröngyös, csapdákkal kiépített utat végigjárni. A távoli kontinensek civilizációjának története azt mutatja, hogy minden ember egy tér- és időhatárokat átfogó emberi közösség tagja, a sokféle emberi kultúra, mely a történelemben létrejött, sokféle módon, de mind újjáteremtette és formálta a világot a maga képére és a maga hasznára, miközben ő maga is változott. A kultúrák a műveltség hordozói, tehát változók, mert sem a világ, sem benne az ember nincs készen. Minden ember saját élete formálása közben is megtapasztalja ezt a mélyből fakadó erőfeszítést. Erről az igyekezetről, erről az emberi tettről szólt régen és szól ma is az iskola. Ahhoz, hogy ezt a régi hivatását korunkban be tudja tölteni, előbb a munkához, az erőfeszítéshez kell kedvet ébresztenie diákjaiban. Izgalmas és elgondolkodtató történeteivel ebben az erőfeszítésünkben segíthet ez a könyv.