0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Balogh Tamás
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 248 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2798-35-6
Témakör: Filozófia

Eredeti ár: 2800 Ft
Webshop ár: 2100 Ft

KOSÁRBA
Hogyan határozza meg a történelem a jelent?
Válogatott írások (1915-1943)

Európa-kép, történeti kép és önkép – világalakulások a históriában

maszol.ro
2016-6-13

Korunk önképe, a civilizatorikus perspektívák keresői, és egyúttal a történeti előképek kutatói számára számos tanulmányban, könyvben, előadásban és közbeszédben is (tehát szinte kortól-helytől független pillanatokban) megkerülhetetlen hivatkozás megannyi elemző mű, melyek egy-egy történelmi korszak ideáit vagy ideáljait tükrözték, emberi és kulturális örökségét tartósították. Lehetne itt utalni a legfőbb kultúrafelfogások bármelyikére, mely a társadalmi munkamegosztások rendszerében a termelő, élő, mozgó, kultúraformáló ember tevékenységét, másképp szólva munkáját vagy megélhetési módját illeti (legyen akár paraszti, nomád kereskedő vagy portyázó, ipari munkás, értelmiségi és hivatalnok, egyházi vagy hatalmi apparátus tagja, munkanélküli vagy migráns...), valamint e szegmentált társadalomképek valamelyikébe könnyedén beilleszti egy-egy kor szellemiségének történeti valóságát s e valóságfelfogás okait is.Az ilyesfajta társadalmi megélhetési alapot biztosító, az emberiség számára a történelmi megélést is keretek közé helyező értelmezéseket a kultúrakutatás a leggyakoribb spektrumban a történelem sodrát, időiségét kiemelve fogalmazza meg egy sor történész is, miközben megannyi példájával a történelem folyamatában természettel vívott emberi  során alakuló, életmód-struktúrákat is befolyásoló tényezők tárházát írja körül. Ezek, s maga az emberi kultúra (árnyaltabb képpel: kultúrák) historikuma kínál olykor jelenképet, szociokulturális mintázatot is szolgáló ideát minden adott kor számára, s helybe-korba a múltbéli értéknormákat követők vízióiban is. A kultúrafelfogásokban és helyzet-interpretációkban a hivatkozott források között korántsem alárendelt helye van Johan Huizinga történészi sikerének, s nemcsak talán legismertebb, A középkor alkonyáról megjelentetett kultúraelméleti-történeti művének, hanem számos más, az európai civilizáció hajnalait és naplementéit megidéző teóriájának (így Erasmusról, a Flamand primitívekről, A holnap árnyékáról, aHomo ludens-ről) szóló merengésének hasonlóképpen.

Huizinga válogatott írásai a most megjelentetett kötetben talán mindegyik kicsengésben arról beszélnek el verziókat: Hogyan határozza meg a történelem a jelent?[1]Egyszer már volt kiadása egyes tanulmányainak,[2] de nem ennek a nyolcnak, melyek most ismét felbukkantak a kultúratörténet értelmezési horizontján. Az „ismét” itt nem csupán a nyugati szakirodalomban megújulni látszó Huizinga-reneszánsz jegyében áll meg, hanem abban is, hogy Európa önmagáról és belső erőviszonyairól, a jobboldaliasodásról, a kultúrahiány és antiintellektualizmusuniverzalizálódásáról, az erősödő fasizálódásról szól szinte az egész Huizinga-i „jóslat” – melyet a két világháború közötti munkássága és halála előtti naplójegyzetei alapján tűpontos előrejelzésként értelmez ma már a szaktudomány –, ezáltal mintegy ma is újraközölhető vészterhes tartalom. Minderről – igencsak önkritikusan, de inkább talán lehangoltan – önmaga is úgy nyilatkozik a kötet végén: „Korábban már szóltam arról a teljes érzéketlenségről, sőt, jó adag közönyről, amellyel a természettudományok, a matézis, a technológia, de a bölcselet iránt is viseltettem. Alkatom ezen féloldalasságával kétségkívül szorosan összefüggnek történetírói munkásságom hiányosságai is. A filológusok és történelemtudósok szigorúan zárt céhében, ahol mindenhatók a rendelkezések, és be kell tartani az előírásokat, sohasem éreztem otthon magam. Régi, windesheimi testvéreink szavajárásával: csak egy kicsiny szikrát kaptam, de az néha izzani akart” (242. old.). Ugyanakkor – miképp a fordító utószava jellemzi – Huizinga a humanisták méltó utóda; pártatlan, nyugodt szemlélődő és az intellektuális tisztaság megtestesítője; Németalföld legnemesebb hagyományainak örököse; az európai szellem képviselője filozófusként, világpolgárként, illetve egy kis nép fiaként, aki – akárcsak annak idején Erasmus – egyedüliként ismerte fel Közép-Európa sorsában a védendő európai ügyet, és próbálta megóvni szűklátókörűségének következményeitől a Nyugatot. De a kései műveiből sugárzó nem-konfesszionális keresztény meggyőződés vagy inkább jámborság is sok hívet szerzett neki” (243. old.). A mi tájainkon a harmincas években már kultúrkritikusként megbecsült gondolkodót a kultúra egészébe illeszkedő politikai fogalmak elemző, komplex megközelítései miatt tüntették ki figyelmükkel kortárs magyar követői, Radnóti Miklós, Cs.Szabó László, Szerb Antal, Halász Gábor és jópáran mások is. A harcos humanizmus és tájékozott marxizmus, antifasizmus és „szellemtörténeti” szabadgondolkodás azután évtizedekig rejtekező értékké, szűk érdeklődési kör befogadására váró tudástárrá tette műveit (melyek pedig jeles folyóiratokban meg is jelentek részletekben), liberális és a letisztult polgári hagyományt képviselő felfogásmódja azonban csak a rendszerváltásunk utáni években tették valódi közkinccsé. Ennek a szomorúan magányos életútnak és kései recepciónak izgalmas előérzetét adja maga is a kötetet záró, Utam a históriához című önéletrajzi visszaemlékezésben (199-242. old.), de nem különbül a kötet címadó tanulmányában is, melynek összegzéséül a számunkra való tanulság esszenciáját adja: „Ahogy az emberiség járja, csak járja útját a századok során, és finomodik a történettudomány, úgy lesz mind gazdagabb és sokszínűbb az emberiség emlékezete, a történelem, amellyel, akarja vagy sem, számolnia kell… Mindez azzal jár, hogy ezt a mi mostani jelenünket, történeti érzéke hiába mégoly fejlett,kevésbé határozza meg a történelem, mint amennyire a korábbi szegényesebb és egyoldalúbb időszakokat meghatározta. Felforgató szellemek időről időre rákezdenek a ’Szabaduljunk meg a történelemtől!’ szózatára… – az egész történelem egyetlen törekvés a megszabadulásra –  ám a szabadítás túl van az élet és a történelem határain” (196. old.).

 

Huizinga /eredetileg 1940-ben készült, de el nem hangozhatott előadás, mely csak 1947-ben került egy folyóirat-közlésbe/ a zavaros és drámai formába sűrített történelem mögött vagy „alatt” szüntelenül végbemenő romlás, a „történeti ideálok” hatásmechanizmusa révén vezet be a változások mélységeibe, mégpedig eléggé ambivalensen: a „tiszteletre méltó hagyomány őrzője” és „az eleven lendületnek nem gátja” Janus-arcú tartózkodással a „jelenben és a jelenből élők” pozíciójából megérthető, de nem igazán szerethető másságát hangsúlyozza a mindenkori történelemnek, továbbá mindannak, ami ebből művészetek,építkezés, példázatok, minták és épületes társadalmi konstrukciók terén adódik (175-177. old.). Furán kontrasztos opusz és szemléletmód ez, melynek kiadványunk főszereplőjehelyenként a következőképpen ad hangot: rossz felé megy a világ, mely azt hiszi, hogy leküzdötte mostanáig magával hurcibált ideáit, holott csak pragmatikusan lecserélte azokat …, s úgy véli, kultúrát épít, újat és sosemvoltat, miközben épp az antropológiai értelemben vehető emberi kultúrákat cseréli le technikai praktikákkal, csereszabatos ideológiákkal és uralmi indolenciával. S ha ezeket Maróti a kiegyensúlyozottnak is tetsző hetvenes-nyolcvanas években mérlegelte így, mit mondhat(na) ma, mikor már régóta nem az ember tragédiája, hanem az ördög komédiája színben vagyunk…?!

Huizinga nyolc írása könnyű, s korántsem vigasztalan olvasmány. Ha végső kicsengése szomorúan előre jelzi a kor súlyosodó gondjainak, erőszakosságainak, fasizmusának és kíméletlenségeinek következményeit egy európai centrális térben is kitekinteni képes humanista felfogásmódját (1945 februárjában halt meg, éppenséggel korántsem függetlenül az Általa is belátott fasizmus hollandiai terjeszkedésétől), mai olvasatai és a nemzeti-térségi-európai emlékezetre háruló megemlékezés gondját épp annyira ránk hagyja, mint az idáig vezető utak kanyarulatainak értékelését, felbecsülését. Mint afféle humanista, kit a kor kocsmái csak háttérzajként érdekelnek, de az ember és kultúrája iránti felelősségérzet annál evidensebb vállalása maradhat. A történetiség tudatosításának felelőssége „megszabadít bennünket az önösségtől” (177. old.) – már legalábbis akkor, ha hiszünk és bízunk ebben.

A.Gergely András

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK