Interjú a szerzővel
Az örmény szerző előbb az orosz irodalmi életet hódította meg, de 2020-ra már Európában is a legfigyelemreméltóbb írók között emlegették – immár nálunk is a harmadik könyve jelenik meg. A Szimon a háború sújtotta Örményországban játszódik.
Magyar Narancs: Könyveinek alaptémája a háború. A háborús tragédiák a mindennapok részét jelentik a hazájában. Mennyire hangolta ez át az ön életét?
Narine Abgarjan: Az életem gyakorlatilag olyan peron, amelyen a vagonok efféle feliratokkal vesztegelnek: „háború”, „éhezés”, „nélkülözés”, „diktatúra”, „a szabadság hiánya”, „forradalom”. Persze a múltam és a jelenem nem kizárólag szenvedésből áll. Létezik a szépség, segít a hozzám közel álló emberek szeretete, és megvan bennem a remény, hogy egyszer mindenképpen eljutunk az igazságossághoz.
MN: Műveiben szinte mesés hangnemben ír a sorstragédiákról is. Mikor jött rá, hogy hatásos lehet ez a módszer?
NA: Inkább intuitív választás ez, meg persze azoknak a nagyszerű íróknak a hatása, akiknek a művein felnőttem: Gabriel García Márquezé, William Faulkneré, Ljudmila Petrusevszkajáé, Friedrich Dürrenmatté és másoké. Az átlépés egy másik dimenzióba lehetőséget ad az írónak arra, hogy kikerülje azokat az éles sarkokat, amelyekbe nem akar beleütközni. A mágikus realizmuson kívül mi teheti elképzelhetővé, hogy Aureliano Buendía ezredes el tudott indítani harminckét felkelést, de mindet elveszítette, és mindeközben még életben is maradt. A valós élet nem bocsátja meg a tévedéseket és a hibákat. A mágikus valóságban bármi megtörténhet.
MN: Ír mesekönyveket is, oda is beszivárognak a regényeiben megismert történetek?
NA: Kevés gyerekkönyvem van, de ha belegondolok, tulajdonképpen csupán egyetlen könyvemet tartom teljességgel szomorúnak: a háborúról szóló elbeszéléskötetemet, az Élni tovább címűt. A könyveim nőkről és férfiakról, az idő múlásáról és az érzelmekről szólnak, meg azokról a döntésekről és lépésekről, amelyek örökre megváltoztatják az életet.
MN: Egy korábbi interjújában elmondta, hogy kizárólag Berdben érzi magát igazán otthon. Miért kötődik ennyire egy nyolcezer fős településhez?
NA: Mára még kevesebb: Berd, mint ahogy minden más vidéki, határ menti kisváros, amely a konfliktuszónában található, fokozatosan veszíti el a lakosságát. Ha az ember este kimegy a városba sétálni egy kicsit, láthatja, milyen sok lakás ablakai sötétek, éves por lepi őket. Berd az én Yoknapatawphám, én gondoltam ki magamnak, és sohasem hagyom el. És ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy éppen hol élek. Fizikai értelemben bárhol lehetek, de belül a szülővárosom utcáit járom, és fényt gyújtok az ablakokban.
MN: Van emléke arról, hogy milyen volt, amikor a békében egymás mellett élő örmények és azeriek egyszer csak puskával és baltával mentek egymásnak?
NA: Az örmény–azeri konfliktusnak mély gyökerei vannak, és sok minden összekeveredik ebben: a vallás, a kulturális és nyelvi kódok különbözősége, a másféle világfelfogás.
A konfliktus igazi okai azonban azok a birodalmak, amelyek háborúkat vívtak a Dél-Kaukázusban. Meghódították egyik vagy másik országot, könyörtelenül meghúzták a határokat, kitelepítették és kiirtották a helyi lakosságot, diktálták az életszabályokat, elsöpörték az egyik kulturális réteget, és másikkal helyettesítették. A népeink azoknak a végeérhetetlen háborúskodásoknak az áldozatai, amelyeket az orosz, az oszmán és a perzsa birodalmak vívtak egymással. E birodalmaknak alapelvük volt az „oszd meg, és uralkodj”. Egymás ellen uszították a helyi lakosságot, hogy elvegyék tőlük annak lehetőségét, hogy felkeljenek a birodalmak ellen. A Szovjetunió széthullását követően a konfliktusok újra fellángoltak: azért provokálták ki ezeket, hogy Moszkva vonzáskörében tartsák az egykori szovjet tagköztársaságokat, amelyek önállóságra törekedtek. A karabahi háború e háborúk egyike. Pontosan tudom, hogyan indult és mivé fajult a helyzet. Én magam is átéltem a bombázásokat, és a menekültek között találtam magamat. De sosem gyűlöltem az azerieket, ők pontosan ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk. Minden kritikám azon vezetők ellen irányul, akik megpróbálják megint lángba borítani ezt a régiót: Erdoğan, Alijev és Putyin. Ők hozták létre a Hegyi-Karabah Köztársaság (Arcah) blokádját, ahol 120 ezer örmény maradt most élelem és orvosi ellátás nélkül. Ők azok, akik el akarják venni azt, ami az én Örményországomnak a legdrágább: a függetlenségét.
MN: 1993-ban költözött Moszkvába, hogyan tudott beilleszkedni?
NA: Sok mindenben részünk volt: a sovinizmus nyílt megnyilvánulásaiban, lenézésben, durvaságban. Az emberek jelentős többsége azonban eléggé nyitott és jóindulatú volt velünk, és ennek köszönhetően nemcsak én szerettem meg Moszkvát, hanem egy idő elteltével Moszkva is megszeretett és elfogadott engem. Itt született a fiam, új barátokra találtam, író lettem. Hálás vagyok Moszkvának ezekért.
MN: Moszkvában lehetett érezni a légkör változását az elmúlt években?
NA: Lehetetlen volt nem észrevenni a változást: az ország gazdagodott, és öles léptekkel haladt a jövő felé, de közben elnyomta a szabadságot. Az emberek már rég elfelejtették, hogy mi a tisztességes választás, az igazságos bíróság, a véleménynyilvánítás annak kockázata nélkül, hogy problémát okozzanak maguknak. Az Ukrajna elleni háborúra azonban senki nem számított. Elképesztő sokkhatásként ért minden gondolkodó embert Oroszországban.
MN: 2015-ben Alekszandr Grin-díjat nyert, az indoklásban az is szerepelt, hogy az orosz irodalom fejlődéséhez nyújtott kiemelkedő hozzájárulásért kapja az elismerést. Az orosz irodalom részének tartja a munkásságát?
NA: Mivel minden könyvem orosz nyelven íródott, orosz írónak tartanak. Nincs orosz állampolgárságom, egyetlen útlevelem van, az pedig örmény. És az ország, amely iránt személyes felelősséget érzek, Örményország.
MN: Változott az ön munkásságának megítélése az utóbbi időben?
NA: Ezt nem tudom megítélni, hiszen az ukrajnai háború kezdetekor eljöttem Moszkvából.
MN: 2022 óta kétlaki életet él Örményországban és Németországban. Milyen?
NA: A döntést, hogy eljövök Oroszországból, még 2020-ban, a 44 napos háborúnk után hoztam meg. Rájöttem, hogy nem tudok olyan országban élni, amely elárulta Örményországot. Úgyhogy fokozatosan készültünk az ország elhagyására: vártuk, hogy a fiunk befejezze a mesterszakot, terveztük eladni a lakásunkat. De elkezdődött az Ukrajna elleni háború, úgyhogy lehetetlen volt tovább maradnunk. Mindent magunk mögött hagyva jöttünk el.
MN: Tartja a kapcsolatot a moszkvai barátaival?
NA: Nagyszerű barátaim élnek ott, akik különféle okok miatt nem hagyták el az országot. Tudom, mennyire fáj a szívük, mennyire nehezen viselik azt, ami történt, és hogy mennyit segítenek, kockáztatva önmaguk életét is. Tudom, milyen nehéz dolguk van most az alkotó embereknek: sok téma jelenleg tiltólistán van. Természetesen azokról az emberekről beszélek, akik nem értenek egyet a Kreml politikájával. Másokkal nem állok kapcsolatban.
MN: Mit gondol arról, hogy a háború miatt az orosz kultúra szereplőit is sokan bojkottálják?
NA: Megértéssel viszonyulok ehhez. Persze a művészet nem felelhet a politikusokért, de számomra nagy kérdés, hogyan lehet hallgatni akkor, amikor megsemmisítenek egy országot, falvakat és városokat égetnek fel, embereket ölnek meg. Hogy maradhatna meg tisztességes embernek valaki úgy, ha nem ítéli el az emberiesség elleni bűntettet?
MN: Mi lesz Örményországgal?
NA: Örményország ma nagyon súlyos helyzetben van, egy újabb háború küszöbén áll. Az ország kormánya kinyilvánította, hogy nagy stratégiai hiba volt az Oroszországi Föderáció vonzáskörében maradni és reménykedni a védelmében, és éles fordulatot vett a Nyugat felé. Nem tudom, hogyan fog ez végződni. Szeretném szabadnak, erősnek és függetlennek látni a hazámat. Bízom benne, hogy a nyugati országok nem hagynak magunkra minket azokkal az országokkal szemben, amelyek meg akarnak semmisíteni bennünket. Hiszek népem erejében és bölcsességében, és bízom benne, hogy ki fognak tartani.
Az interjú még a Karabah elleni legújabb azeri támadás előtt készült, létrejöttéért köszönet illeti Goretity Józsefet, a szerző magyar fordítóját.
forrás:
