Részlet a szerzővel készített interjúból
Úgy tűnik, sokan nem értették meg a könyv célját. Sokan csak a címig jutottak el. Ránéztek a három szóra — Gödel, Escher, Bach — és ha tudták, hogy ki volt ez a három ember, akkor azt mondták magukban: ó, ez a könyv a matematikáról, a művészetről és a zenéről szól.
A Gödel, Escher, Bach — mint már nagyon sokszor elmondtam — az Én szóról szól. A tudatról. Arról, hogyan alakul ki jól elrejtett, alig ismert mechanizmusokból a gondolkodás. Arról, hogy nem csak a gondolkodás, hanem az én és az öntudat is megkülönböztet minket más bonyolult dolgoktól. Arról, hogy az önhivatkozás megértése milyen segítséget jelenthet az öntudat magyarázatában, és hogyan jelenhet meg egy napon az öntudat nagyon bonyolult szerkezetekben, például számítógépekben. Annak a megértésére törekedtem, hogy mi az én, és mi a lélek. Az öntudat csupán drótokon áthaladó elektronok eredménye.
Mégis, sokan úgy kezelték a könyvet, mint valamilyen nagy interdiszciplináris játékot, amelynek csak a szórakozás volt a célja. Nos, a szórakozás csak a hab volt a tortán. Eredetileg a könyv egyedül arról szólt, hogyan bukkant fel a Gödel-tétel bizonyítása egy olyan erőd — Bertrand Russel és Alfred North Whitehead Principia Mathematica-jának — közepén, amelynek éppen az volt a célja, hogy kívül tartsa ezt a bizonyítást. Azt gondoltam: íme, itt egy struktúra, amely megkísérli, hogy kizárja az önismeretet, de ha a dolgok elég bonyolulttá és összetetté válnak, akkor — hipp-hopp! — a rendszerben hirtelen megjelenik önmaga. Szerintem az öntudat mélyén ez a trükk van.
Ezért aztán először nem voltak párbeszédek, tréfák, szójátékok, valamint Escherre és Bachra történő hivatkozások, de amikor 74-ben a kéziratot gépeltem, úgy láttam, hogy kiforratlan a stílusa. Elhatároztam, hogy beleveszem a párbeszédeket és Eschert, emiatt a játékosság egy másodlagos — de nagyon fontos — része lett a könyvnek.
Sokan ezekre a dolgokra koncentráltak, és az egész könyvet egy nagy játékként kezelték. Célom az volt, hogy a könyv eljusson a filozófusokhoz, azokhoz, akik a tudatról és az öntudatról gondolkoznak. Egy viszonylag szűk réteg látta, hogy mi a valódi szándékom, de a legtöbben csak a csillogást látták. Akkoriban úgy éreztem, hogy nagy veszteséget jelentett az a tény, hogy ennyire a pályafutásom elején írtam egy ilyen könyvet, mert senki sem vett többé komolyan.
Természetesen túlzok, amikor azt mondom, hogy "senki", mert a filozófia és a kognitív tudományok terén általam tisztelt emberek zöme komolyan vett. De az emberek többsége úgy jellemezte a könyvet, mint egy népszerűsítő munkát, vagy mint a Gödel-tétel bő lére eresztett, de szórakoztató bemutatását, ami olyan őrült dolgokat is tartalmaz, mint a molekuláris biológia, a Zen, a festmények és a szójátékok.
Másrészt azt hiszem, ha az összes filozófus azt írta volna:
"Ez a könyvek könyve az öntudatról", de semmit sem mondott volna a szójátékokról, akkor is szomorú lettem volna, és sértve éreztem volna magam. Mindkét esetben úgy éreztem volna, hogy egy kicsit a háttérbe szorultam. [Nevet.]
A könyv hatása az volt, hogy nagyon sok fiatalt lelkesített. Sok százan írtak nekem arról, hogy a könyv hatására kezdtek számítástechnikával, kognitív tudománnyal vagy filozófiával foglalkozni. Ez pedig mindig nagyszerű dolog. Gyakran azonban úgy kezelik ezt, mint valami mellékes dolgot.
D. R. Hofstadter — Wired, 1995
