Bächer Iván kommentárja

Bächer Iván a könyv bemutatóján tartott megnyitóbeszéde 

Én Bóc Istvánt gyerekként ismertem meg. Gyerek volt ő is, és az voltam én is, gyerek. Együtt múlattuk az időt közös iskolánk táborában, a festői Lepence patak torkolatánál, ahol akkoriban még nem élményfürdő volt, csak élmény, az viszont rengeteg.

Pista a táborban játszott. Reggeltől estéig, sőt estétől reggelig is játszott, megállás nélkül; pingpongozott, számháborúzott, kártyázott, focizott fáradhatatlanul.

Aztán pár évre, évtizedre elsodródtunk egymástól. Ez alatt az idő alatt én Pistát csak egyszer láttam, a televízióban, ahol Vágó István műsorában játszott. Mondtam is magamnak, nézz oda, ez a gyerek még mindig játszik.

Aztán újra összetalálkoztunk, kiderült, hogy István fizikusként végzett az egyetemen, de most kereskedéssel foglalkozik inkább, vaskereskedő lett, kereskedelmi igazgató, ahogy ma mondják.

Meg is látogattam az irodájában, mondhatom, mesebeli volt a hely. Az egykori Weiss Manfréd, majd Rákosi, majd csak Csepel nevét viselő művek hatalmas csarnokai között, amelyekben száz éven át gyártották vasat és az acélt, és amelyekben ma bútorraktárak és kötöttáru nagykereskedések székelnek, itt, ebben a furcsa kísértetvárosban valami csoda folytán megbújt még egy
eredeti, valósi fémöntöde és hengerde, ahol valóságos rezet csapoltak és hengereltek és ami még nagyobb szó: eladtak. Pontosabban István eladott, mert ő volt a kereskedelmi főnök; időztem is egy keveset az irodájában, néztem, hogy dolgozik. Mondhatom, játszva, csacsogva, a titkárnőket froclizva, a számítógépet bűvölve, magyarul, angolul, németül telefonozva,
vidáman, könnyeden, játszva. De azért játék közben eladott három irdatlan guriga rezet, igazi magyar rezet, a mi rezünket.

Később Pista elhívott egy elegáns szállodába, ahová még odacsődítette vagy húsz cimboráját. Pista elkért tőlem egy ezrest, valami pusmogott a többivel, aztán valamit föltettek valamire, aztán Pista adott nekem húszezer forintot. Fogalmam sincs mi történt, csak az tudom, hogy játékteremben esett meg a dolog.

Aztán kiderült, hogy Pista könyveket is ír, persze csak játékból. Először írt egy könyvet, ne fogják elhinni, a szerencsejátékokról. Ez a játékos könyv olyan jól sikerült, hogy segedelmével három ügyes hazánkfia teljesen legálisan és minden szempontból szabályosan kifosztotta a londoni Ritz szálló kaszinóját. Aztán játékból elkezdett Pista minikrimiket, villámkrimiket írni, és azokból is összejátszott egy kis könyvnyit. Játékkönyveihez Bóc Pista időközben egy remek játszótársat is talált, egy másik örök gyereket, Kaján Tibort. Az ő nagyszerű komoly játékos grafikái illusztrálják ezeket a játékkönyveket. Így ezt a harmadikat is, ami most jelent meg, A kriminális hetedik bé címmel. Kamaszgyerekeknek szóló kalandos történetek sorjáznak ebben a könyvben, és lássunk csodát: minden történet
telis tele van mindenféle játékkal, telefonos, számítógépes, logikai játékkal, és valamennyi játékos történet még afféle bónuszként meg van fejelve egy zárófeladvánnyal is.

Nekem az egyik kedvencem az utolsó történethez tartozó találós kérdés...

Jó játékot kívánok mindenkinek, és ne feledjük: játszódás közben fogy az acél, a réz is.