Fordította:
Kiadás: 2. javított kiadás
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 332 oldal
Formátum: B/6, fűzve
ISBN: 978-963-9548-89-3
Témakör: Publicisztika
Eredeti ár: 1950 Ft
Webshop ár: 1462 Ft
KOSÁRBA
Kiadás: 2. javított kiadás
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 332 oldal
Formátum: B/6, fűzve
ISBN: 978-963-9548-89-3
Témakör: Publicisztika
Eredeti ár: 1950 Ft
Webshop ár: 1462 Ft
KOSÁRBA
DiLEMmák
Írások a 21. századból
Ízelítő a könyvből
TARTALOM
POLITIKAI SAKKJÁTSZMÁK
Aggodalmak
Aszférák harca
Szörnyű lecke 29
Elmélkedések silva reruma CXIV
Mérleg
Világszínház
Történelemlecke
SZAVAK ÁRADATÁBAN
Aposztmodern örömei
Elmélkedések silva reruma XCII
Elmélkedések silva reruma XCIII
Elmélkedések silva reruma XCIV – AFrankfurti Könyvvásár elé
Elmélkedések silva reruma C
Elmélkedések silva reruma CI
Elmélkedések silva reruma CIII
Végletes idiotizmus
Aművészet bukása
ASolaris állomás
Az óceán felszíne alatt – ASolaris amerikai premierje után
MICSODA IDŐK
Energetikai dilemmák. ATemelín-ügy margójára
Avéres sár esete
Vissza az atomhoz
Globális globalizáció
ANagy Testvérárnyékában
Elmélkedések silva reruma CV
Ademokrácia mohósága
Aprofesszionalizmus csapdája
Elmélkedések silva reruma CVIII
Atömeg pszichológiája
Szemben az elemekkel
Kellemetlen hírek
BAKLÖVÉSEK
Beteljesült jóslatok
Akövetkezõ kétszáz év
Egyedül vagyunk?
Kérdés
Baklövés
Prionok
Az új ember
Mágusok és sarlatánok
Hochstaplerek
Világmindenség
Agy és illumináció
AFöld pusztulása
Teremtés pusztítás által
Kezdet és vég
ÚJ FRONTOK
Információs sáskajárás
Cave internetum!
Aparadicsomot nem látni
Honnan a hiba?
Genetika
Agének zenéje
Atökéletes sportoló
Biogenetikai remények
Biogenetikus ütközetek
Mesterséges intelligencia
Utószó: Votum separatum (Jerzy Jarzębski)
Beteljesült jóslatok
1. Talán eljött az ideje, hogy mérleget vonjak afölött, amit idáig végeztem – nem is pusztán a fizika, és még csak nem is a kvázi-tudományos szépirodalom műfajában, hanem sokkal inkább a megismerő-prognosztizáló fikció területén. A jóslatok helyessége ugyanis önmagában még nem juttat a Parnasszusra, viszont az esztétikailag kifogásolható csomagolásban is ott rejtőzhet az innováció kemény magja, amely megváltoztathatja a világot. Hadd szóljak tehát néhány szót arról, mi mindent sikerült előre megjövendölnöm!
2. Úgy cselekedtem, mint a magányos vándor, aki egy ismeretlen kontinens határára lépve próbál megismerkedni a jövő kommunikációs ösvényeivel, a sivatagok és úttalan utak bejárásának lehetőségével, és fejben már meg is tervezi az egészen a horizontig nyúló hatalmas, embertelen vadon bejárásának útjait. Az én esetemben ez a fogalmi horizont. A jövőbe irányuló gondolat ugyanis olyasmi, mint a távolba meredő tekintet: észrevehet homályos, fölfoghatatlan formákat, de nem tudhatja, hogy sziklák csak, netán egész hegyek, vagy éppen alacsonyan szálló fellegek. Ez a meglehetősen sántító hasonlat arra azért megfelel, hogy rámutasson, mennyivel könnyebb egy nagyobb egész homályos kontúrjait felismerni, mint élesen megkülönböztetni egy távoli terület rajzolatát.
A futurológia kudarcai is abból származtak, hogy mindig a temporis futuri pontos forgatókönyvét akarta megszerezni, méghozzá minél részletesebb módon: azt állította, hogy a politikában ez meg az következhet be, és hogy ami ma ismeretlen, az holnapután valósággá válhat. Én igazából csak ösztönösen, de éreztem, hogy lehetetlen előre megjósolni a kisebb-nagyobb politikai fordulatokat, ezért sohasem tévedtem a valós politika terepére (persze azért is, mert úgy írtam, hogy a létező szocializmus cenzorainak éber figyelme alól szerencsésen kerüljek ki). Herman Kahn éppúgy, mint ma Huntington vagy Fukuyama, voltaképpen vérbeli vadászkopók, akik úgy akarják kikutatni a jövőt, mintha annak a planétának a megfeketedett felszínére kellene felvésniük, amely – egy sima, fekete gömb – a lembergi gimnáziumom földrajzszertárában állt. Merthogy minél aprólékosabb a jóslat, annál könnyebb kérlelhetetlenül megcáfolni. Ki olvassa ma Kahn vaskos köteteit? Pedig ő „mindent” húsz évre előre elrendezett, csak éppen a szovjetek bevonulását nem vette figyelembe.
3. Az összes prognózisgyártó egészen addig önjelölt zseni, amíg olvasni nem kezdik, és idézgetni a tanszékeken, mert akkor egyből profivá válik, akár annak ellenére is, ha teljes egészében téved. Én viszont csak amatőr voltam, a jövő idő turistája, mesélés közben jósoltam, nem építettem bábeli tornyot, legföljebb sebtében kitalált vadkempinges kirándulást tettem az olyan alapvető tudományok terepén, mint például az asztrofizika. És mivel gyakran előbújtattam belőle a groteszk formát és tartalmat, így valahogy akaratlanul is védelmeztem tanácsadóimat az ellen, hogy nevetségessé tegyék önmagukat. Nem azt mondtam, hogy ez és ez lesz, csak különféle modelljeit vázoltam fel mindannak, ami (az én véleményem szerint) lehetséges, még akkor is, ha viccnek tűnt, vagy igen utópisztikusan hangzott az egész.
4. A politológusoknak, a béke megvalósítása szakértőinek munkáit (főleg papíron) mindig is úgy kezeltem, mint az asztrológusok horoszkópjait: átlapoztam őket. Igyekeztem viszont lehetőség szerint minél mélyebben elmélyülni a természettudományok eredményeiben, ami részben szenvedélyemmé, sőt, mára rémálmommá vált. Nem végeztem extrapolációt: mindig azt hangoztattam, hogy a tej nem a tehén által megemésztett fű mint változó közelítő megbecslése, noha fű nélkül tej sem lenne. Különben magam sem tudom, honnan jöttek a különféle sejtéseim és ötleteim. Véletlenszerűen fölsorolok néhányat, amelyekben első voltam, azaz – nagyképűen szólva – megjósoltam őket.
5. Megértettem, hogy annak a lendületnek az eredményeként, amelyet a tudomány, főként a 20. század második felétől kezdve fölvett, mi, mint a civilizálatlan Természet utolsó relikviái, ki vagyunk szolgáltatva a technoinváziónak. Azaz kialakul a biotechnológia. Ezért a Summa technologiæ című munkámat azzal az állítással fejeztem be, hogy nyelveinket FILOZÓFUSOK teremtik, a FILOZÓFUSOKAT viszont a gének biológiai nyelve hozza létre, ezért azt is érdemes megtanulni, még ha annyira nehéz is. És úgy néz ki, kezdtük megtanulni ezt a nyelvet, először még csak mint a gének mérnöki tudományát, amely benyomult a termesztett növények és az állatok világába, egészen addig, amíg végül el nem jut a szexualitást nélkülöző reprodukció szférájába, amit klónozásnak nevezünk. Az USA-ban már kijelentették, hogy ez a szaporodási mód, amely akár emberek keletkezését is lehetővé teszi, az alkotmányban egyszer s mindenkorra rögzítve van, tehát minden ember szabad önrendelkezésére bízzák, a politikának tehát nincs belépése erre a területre. Hiszen amikor a klónozásról írtam, még nyoma sem volt, büntetlenül kalandozhattam (vonatkozik ez különösen Ijon Tichy XXI. utazására). Azt hiszem, a homo artefactus (a mesterségesen előállított ember) attól függetlenül is létrejön, hogy tetszik-e nekünk, avagy sem. Az írás nem abból áll, hogy a fejünkből és a világból csakis az érdemes és értékes dolgokat válogatjuk ki. Ezért bizonyosnak vettem a biotechnológiai fordulatot, és amennyire csak tudtam, igyekeztem kimeríteni ezt a témát.
6. Megesett, hogy olyan költői ötletek indíttatásától vezérelve publikáltam, amelyeket magam sem vennék komolyan. Ijon Tichy XVIII. utazásában egy tökéletesen eszement támadást intéztem a mindenség ellen. Hősöm, a tudós, bizonyos Egykő (Einstein neve lefordítva), kijelentette, hogy a Kozmosz kizárólag a semmi fluktuációja, amit a virtuális részecskék vagy mezonok tesznek lehetővé, de mivel annyira hatalmas, annak a fluktuációnak is hatalmasnak kell lennie, amelyik létrehozta. Elmúlt néhány évtized, és íme, a kozmológusoktól azt lehet olvasni, hogy ha a Kozmosz energiája és anyaga összeadva NULLÁT ad ki, akkor ettől a Kozmosz minden pillanatban visszahullhat a Nemlétbe, amelyből létrejött. Így tehát a Kozmosz HITELRE létezik, és talán nincs is (topologikusan értve) határa. A mindenség tehát egyetlen szörnyű ILLÚZIÓ volna, egy illegális kölcsön, fedezet nélkül. A kozmológiai hipotézisek harca egyébként a mai napig is folyik, és hogy miként történt valójában a kozmogónia, empirikus módszerekkel talán sosem fogjuk megérteni, és talán nem is tudjuk meg. Lehet, hogy egyszer majd sikerül birtokolni a kozmoszteremtés technológiáját: ha egy másik hősöm (Doñda professzor) megírja a tervezett művét Inquiry into the Technology of Cosmoproduction címmel. Ebben a történetben az információ szuperkoncentrációja eredményeként egy „kiskozmosz” jön létre. Lehet, hogy ez már teljesen abszurdan hangzik, de hát Hawking is bevezette a kvantumfizikába a baby universes, azaz a gyermek világegyetemek fogalmát! Ez azt jelenti – igen általánosan fogalmazva –, hogy a különféle konstrukciók lehetségesen kitalálható tere minden emberi fő számára korlátozott (de ennek ellenére létezik a többszörözés matematikai elmélete az összes végtelenségével és megszámlálhatatlanságával, meg a többi, sajnos igen kellemetlen paradoxonnal) – tehát egymástól függetlenül ismételjük magunkat.
7. Sok minden változott az evolúcióelmélet területén is. Először is, a Legyőzhetetlen című regényemben leírt automaták halott evolúciója, amelyben az apróságok legyőzik a megarobotok nemzetségét, már megtalálta valós életbeli mását, mégpedig az úgynevezett Darwin-chip, a nekroevolúció csírája formájában, amelyről a New Scientist egyik legutóbbi számában olvastam. Hasonló rehabilitációt ért meg a teleportáció is, amelyet logikai vizsgálatnak vetettem alá a Párbeszédek című kötetem első fejezetében, melyet 1953–54-ben írtam, de csak az ötvenhatos enyhülés idején adták ki. Nem tudtam eleget csodálkozni, hogy rá se bagózott senki akkoriban otthon: csak mostanában, tőlem teljesen függetlenül írkálnak az angliai és németországi atomrekreáció paradoxonairól. A Gólem XIV című kötetemben a természetes evolúciót „tévelygő hibának” neveztem, mivel ha az öröklési szaporodás pontatlanságai nem jelentek volna meg, akkor a Földön semmi sem létezett volna, az amőbákon kívül, hiszen éppen e hibák miatt keletkeztek a békák (mostanában éppen kezdenek kihalni), fák, zsiráfok, elefántok, majmok, végül pedig mi magunk. Az evolúciót manapság a „gének táncának” nevezik (legalábbis a vezető amerikai evolucionisták, mint Stephen Jay Gould vagy Brian Goodwin), azaz egyáltalán nem valamely egyre jobban fejlődő folyamatként írják le. Erről szintén írtam egyszer egy esszét Biológia és értékek címmel, de erre aztán az utolsó kutya sem figyelt fel.
8. Ehelyett arról, hogy a fantomatikát, amelyről éppen harminchat éve írtam a Summa technologiæ című munkámban, mostanság virtuális valóságként ismerjük, néhány honfitársunk már hallott, de a határon túl csak ott kerül szóba, ahol lefordították a Summát (mivel beskatulyáztak a science fiction szerény állományába, nem számíthattam a könyv USA-béli kiadására, holott ennek semmi köze nem volt az SF-hez, tehát lehetséges befogadása Európa néhány országára korlátozódhatott). Inkább az a furcsa, hogy ez a könyv egyáltalán idáig eléldegélt, azaz arról beszél az olvasóknak, ami van, volt, és még előfordulhat. Ko³akowski talán hiába gúnyolta ki 1964-ben a Twórczoœæban.
9. Az információ fegyverként való használatáról már írtam A digitális edukáció második fagytalanítása kapcsán. Abban ugyanis pontosan „a
lőfegyverek vagy nukleáris fegyverek nélküli háborúról” van szó, ahol „az információért, és csakis informatikai úton (»híresztelésekkel«) bombáznak”.
10. Úgyszintén felbukkant „a szétszórt intelligencia” néven – a hangyabolyokban és termeszvárakban különösen – a rovarszerű „nekroszféra”, amit közönségesen „fekete felhőnek” neveznek a Legyőzhetetlenben.
11. Jelenleg két fő irányzat létezik a természettudományi csapások területén: a biológiában egy támadás a „recombinant DNA”, a nukleotidák spirálja ellen, azaz a molekuláris kémiai nyelv „hadüzenete”, roham a teremtőerő ellen, amely bennünket is újjáalakít az újabb generációk során; nemrég pedig megkezdődött a „transzgenitális ugrások” korszaka, amely előbb vagy utóbb el fog jutni az ember terápiás, rekompozíciós, végül neokompozíciós autoevolúciójáig. Lehetséges használatáról és kihasználásáról, a rossz szép kezdetéről és a fatális végről írtam az Ijon Tichy XXI. utazásában, amikor az egész terület kizárólag az én képzeletem fluktuációja volt. Egy pillanatra sem feltételezve, hogy a gének szép új világa még az én életemben kitárja a kapuit, és megmutatja az eredeti szakadékot, amelybe a kedvünkre változtatgatott élet vezethet, még olyan rosszindulatúan, szabadon, gúnnyal írhattam, ahogy ma az első beteljesedések korában talán nem mernék.
12. A második hipotézisalkotó csapást a fizikusok és kozmológusok a Világegyetemre irányították. Az utóbbi évek bővelkedtek az egymással feleselő hipotézisekben (amelyeket a komputerszimulációs modelleken kívül máshogy nem lehet kimutatni, mint a mega- és a mikrovilág interpretációja és reinterpretációja által); ebből a kavarodásból egy olyan kvantumszerű Kozmosz képe bontakozik ki, amely felbukkan a Nemlétből, amiről, bár csak a megkísértett elme törvényszerűségei alapján, már régen írtam.
13. A Kozmosz minden dolgok közül a lehető legnagyobb, tehát az utóbbi időben az asztrofizikusok vélekedése szerint kezdett apokaliptikus katasztrófával fenyegetni, meteor, aszteroida vagy üstökös becsapódásának formájában, amelynek egész civilizációnkkal együtt áldozataivá válunk, és nem a tévében vagy moziban nézzük biztonságos székeinkből. A tűzvészeket, hurrikánkataklizmákat, földindulásokat imádja nézni a közönség, így hát a legnagyobb filmgyárak sem spórolnak a milliókkal, ha ilyen nagy látványosságokról van szó. Én azonban nem tudok eléggé undorodni ezektől a szörnyűségektől, amelyeket oly lenyűgözve habzsolnak a nézők, egyúttal persze, alkalomadtán, tele is tömve a kasszát. Nem lelek élvezetet ezekben a látványosságokban, ezért nehéz volna az én könyveimben a science fiction által annyira kedvelt „szörnyű világvégék” nyomaira bukkanni. Talán nincsenek illúzióim, de hiányzik belőlem a mindent romba döntő, a szárazföldet tomboló tűzfolyammal elöntő vagy többméteres vulkánkitörésekkel fenyegető kataklizmák iránti rajongás képessége is, pedig tudom, hogy a Földet
– évmilliókkal az ember megjelenése előtt – egymás után sújtották az ilyen csapások (amelyek az élő organizmusok kilencven százalékát elpusztították), melyek a közeli kozmosz vak, felvillanó szupernóva csillagai nyomában érkeztek. E téma, a pusztulás eme szférája fölött elsiklottam, és ezzel elhallgattam az anyagi csapásoknak legalábbis egy részét, amelyeknek az emberiség valójában mindig is ki van téve. A katasztrofisták különben, ahogy egymásra licitálnak a jósolt pusztulás és rombolás mértékével, amúgy is előkelő helyet foglalnak el a 20. század tudományos és kevésbé tudományos fantasztikus irodalmában.
14. A szépirodalom általában csak az egyénre, vagy egy viszonylag kis embercsoportra, és az ő nagy történelmi pillanatokban föllépő, sorssal való konfrontációjukra vagy éppen összhangjukra korlátozza a látókörét, a nagy történelmi irányzatok, társadalmi mozgalmak és harcok leginkább a hátteret alkotják. Én, aki felismertem az egymást követő társadalmi formációk változékonyságát és törékenységét (a háború előtti nyomorgó Lengyelországtól a szovjet okkupáció, majd a német, aztán megint szovjet megszállás fázisán át a Népi Lengyelországig és a protektorátus alóli fölszabadulásig), az egyéni lelki problémákat nem vettem figyelembe, és igyekeztem inkább arra koncentrálni, ami technologicus genius temporisként (technológiai korszellemként) formálja vagy sajátítja ki az emberi sorsokat. Tudom, hogy e döntésnek köszönhetően (amelyet igazából nem tudatosan hoztam meg) olyan messzire szakadtam az irodalom humanisztikus egységétől, hogy hibrid keresztezéseket alkottam, amelyek gyümölcse nem kapott kizárólagos létjogosultságot a szépirodalomban, mert a bemutatott történetet a folyamatos fejlődés górcsöve alá vetettem. Így tehát olyan kelt tésztát gyúrtam, amelynek igazi megkelése csak a jövőben hoz eredményt: mint egy időzítővel ellátott bomba. Különben meg csak annyit mondhatok: Feci, quod potui, faciant meliora potentes. (Megtettem, amit tudtam, legjobb képességeim szerint cselekedve.)
Ajánlott könyvek
