Bármit is mondjanak a környezetvédelemért lobbizók, a
hatástalan zöld iparágak támogatása nem megoldás a klímaváltozás kezelésére
A világméretű válság közeledtével párhuzamosan a globális
felmelegedés elleni erőteljes kezdeményezések veszélybe kerültek. Ez azért
számít, mert alig egy éven belül a Föld összeül Koppenhágában, hogy
megtárgyalja a megbukott Kyoto-i Protokollt kiegészítő szerződést. Ugyanakkor,
tekintve a növekvő munkanélküliséget és a csökkenő béreket, az azonnali
gazdasági segítség láthatóan aggasztóbb probléma, mint a száz év múlvára
várható hőmérsékleti változások.
Számos zöld tudós már elkezdte hangoztatni, hogy a gazdasági
krízis csak méginkább sürgeti a klímaváltozással kapcsolatos teendőket. Amerika
újonnan megválasztott elnökét, Barack Obamát unszolják, hogy a megújuló
energiákba fektetendő nagy beruházásokkal vágjon neki a „zöld forradalomnak”,
és azzal érvelnek, hogy ez több milliónyi új, „zöld galléros” munkalehetőséget
kínálhat, valamint óriási új piacokat teremthet. Az ehhez hasonló gondolatokat,
semmi kétség, bátran hangoztatják olyan üzleti vezetők, akik ezeken a
támogatásokon élnek. De ezek a könyörgések okos beruházások-e a társadalom
számára?
A zöld forradalom mellett foglalt állásponttal az a baj,
hogy csöppet sem izgatja a hatékonyság. A leggyakrabban csak az új munkahelyek
teremtésével kecsegtet. De hiszen adótámogatások dollármilliárdjai szinte
bármely ágazatban teremthetnének számos új munkahelyeket: a lényeg az, hogy sok
kevésbé tőkeerős szektor teremtene sokkal több munkalehetőséget az adófizetők
pénzéből történő adott befektetéssel.
Hasonlóképpen, zöld kezdeményezések csak akkor fognak új
piacokat nyitni, ha más nemzetek külföldön vásárolt hatástalan technológiákat
fognak támogatni. Így a valódi játék
arról szól, mely nemzetek zsebelik be a más nemzetek adóból finanszírozott
támogatásait. Azon túl, hogy globális hatástalanságot eredményez, létrehoz egy
halom ipari szereplőt, akik csupán csak azért nyomatják majd a hatástalan
jogszabályozást, mert az tölti meg az erszényeiket.
Jó példa erre Dánia, amely még a korai időkben tetemes
támogatásokat fektetett a szélenergiába, az 1980-as évektől kezdve országszerte
ezernyi kishatékonyságú turbinát felépítve. Manapság gyakorta emlegetik, hogy
Dánia adja a világ földi szélturbináinak egy harmadát, mellyel munkahelyek és
bevételek milliárdjait biztosítja.
Másfelől, pár évvel ezelőtt a Dán Gazdasági Tanács a
szélerőműipar teljes körű értékelését folytatta le, mely során nem csak a
termelésre és munkahelyekre vonatkozó jótékony hatásait vette figyelembe, de a
beléfektetett támogatásokat is. A nettó hatás Dániára nézve mint kiderült,
kisebb ráköltés volt, és nem nyereség.
Nem meglepően, a vezető dán széltermelő ma határozott
lépéseket siettet a klímaváltozás terén, amellyel még nagyobb
szélerőmű-keresletet vonzana. A társaság szponzorálja a „Planet in Peril” című
show-t a CNN-en, amely köznyomással segíti a cselekvésre kényszerítést.
A perdöntő pont az, hogy a legtöbb zöld technológia nem
költség-hatékony, legalábbis egyelőre. Ha azok volnának, nem kéne őket
támogatni.
Az általános válasz erre az, hogy a zöld technológiák azért
tűnnek drágábbaknak, mert a meg nem újuló energiaforrások árai nincsenek
párhuzamban a klímára gyakorolt költségeikkel. Ennek már van értelme. Abból
kiindulva, hogy a fosszilis tüzelőanyagok hozzájárulnak a globális
felmelegedéshez, a bevett gazdasági elmélet szerint az összesített negatív hatásuk alapján kell megadóztatnunk őket.
De ez csupán kis különbséget jelentene a legtöbb zöld
technológia hatástalanságához képest. A legátfogóbb gazdasági meta-tanulmány
kimutatja, hogy a teljes jövőbeli klíma-hatások EUR 0.012/liter (USD 0.06/gallon) üzemanyag adót tesznek
indokolttá. Ez töredéke annak, amit a legtöbb európai ország adóként kivet, és
jóval kevesebb, mint az európai kereskedelmi rendszerben.
Mégis, gyakran elhangzó érv, hogy a jóval magasabb adók és a
támogatások jelentik a kivezető utat az új és olcsóbb megújuló energiaforrások
kutatása és fejlesztése növeléséhez. Ez nem igaz. A Kyoto-i szerződéssel együtt
járó súlyos befektetések mellett, a résztvevő országok K+F-re fordított
beruházásai a GDP százalékarányában csökkentek, és nem növekedtek. Több mint
világos, hogy amikor a kis hatásfokú napelemekre komoly összegeket költünk, a
pénz nagy része a fizikai panelek megvásárlására megy el, miközben nagyon kis
hányada támogatja a K+F-et. Ha több K+F-et akarunk, azt közvetlen ráfordítással
kell támogatnunk. A globális felmelegedéssel hosszabb távon ez tudná felvenni a
versenyt.
Végezetül, gyakran hivatkoznak arra, hogy a magas
széndioxid-adók és zöld technológiákra szánt támogatások jótékony hatással
lesznek, és megint Dániát hozzák fel jó példának. Végtére is - szól az
alátámasztó érv -, Dánia úgy tartotta meg a CO2-kibocsátását, hogy közben, 1981
óta, 70%-os gazdasági növekedést produkált. De, lehetett volna-e ez a szám még
magasabb, ha nem szorította volna le a CO2-kibocsátás? Ugyanebben az időszakban
az USA kibocsátása 29%-kal nőtt, míg a GDP-növekedése 39%-kal múlta felül
Dániáét, kimutatva ezzel a csupasz valóságot: a CO2-korlátozások és
–támogatások nem szükségszerűen jelentenek zéró növekedést, de
valószínűsíthetően okoznak lassúbb növekedést.
Se szeri, se száma azoknak, akikkel az újonnan megválasztott Obama
elnöknek mostantól szembe kell találkoznia, és akik a megújuló energiaforrások
támogatásában, a CO2-adókban látják az egyenes utat a globális felmelegedés
leküzdése és egy hamis, új zöld gazdaság felé. Sajnos, mindez szinte velejéig
téves. Az adók és támogatások mindig is drágák lesznek, és valószínűleg mindig
is a növekedést fogják hátráltatni. Mi több, amennyiben igazán szembe akarunk
menni a globális felmelegedéssel, nem kéne végeláthatatlan összegeket költenünk
hatástalan zöld technológiákra – közvetlenül a K+F-be kell fektetnünk, a jövő
versenyképes zöld technológiájáért.
Björn Lomborg
fordította: Kádár Szonja
forrás: www.guardian.co.uk/commentisfree/2008/nov/13/economics
