Oké, péntek 13. van – ezt a témát egyszerűen nem lehet kikerülni, még akkor se, ha az ember egy tudományos-ismeretterjesztőnél dolgozik. Persze tudismterjesztősen is hozzá lehet állni. Merthogy van ez a menő sztori, miszerint a templomosokat péntek 13-án végezték ki, méghozzá 1307 októberében. Ennek tehát 7 éve ünnepelték a 700. évfordulóját, volt sok cikk mindenfelé, benne ezzel a legendával. A helyzet az, hogy 1307-ben csak begyűjtötték őket, nyilván egy-két ellenállót meg is öltek, de a cél a vallomások kicsikarása volt, ezért még 7 év gyötrődés várt rájuk, míg végre 1314-ben Párizsban megégették a rend nagymesterét: március 18-án, hétfőn. Ennek a szép napnak a 700. évfordulóján jelent meg az idei évi termésünkből a személyes kedvencem, A holdkórosok eposza Ermanno Cavazzonitól. Ez a klasszikus azáltal vált híressé, hogy Fellini rendezett belőle filmet Robert Benigni főszereplésével. Káprázatosan szédült és szédítő történet, mely a végére kellőképpen elbizonytalanított, s már nem is tudom, hogy vajon az engem körülvevő forgatagban mindenki csupán szerepet játszik, és csak meg akar engem téveszteni (Truman Show), vagy igazán és valóban értelmetlen forgatag vesz körül. Egyik sem túl jó opció.

Vissza az idei év egyetlen péntek tizenharmadikájához! Diszkrét Indokína-feeling van. Magas páratartalom, fülledtség, kultúrrambók összeszorított foggal próbálják kiszabadítani… Nem tudom, nem kellene tovább erőltetni ezt a párhuzamot. Még a végén mi kiadók leszünk a könyveket fogva tartó, galád vietkongok…

Nagy a várakozás, készülődés. Péntek délig a nagy könyves vásárok inkább nagy könyves szakmai találkozók, amelyeken fel lehet tüzelni a másikban épp elszunnyadni készülő para-zsarátnokot. Hogy a könyvpiac hogyan s miképp omlik össze, és nincs egy kőművesfeleség, akivel meg lehetne rakni könyvesék várfalát. Na de majd most jönnek a vevők végre, és akkor mindenki egy kicsit a saját lábára állhat.
Most mi azt érezzük, hogy hasítunk. És tudjuk is, hogy miért. Nem szokott ám ez így lenni. Se a hasítás, se a tudás. Most nagyon menő témákkal álltunk elő.
Ma Szegedre összpontosítunk, a hétvége a fővárosé.

Állandó a telefonos kapcsolat, hogy Szegeden hogyan mennek a dolgok. Meg az utolsó telefonok a szerzőknek, fordítónak, beszélgetőpartnernek, hogy minden stimmel-e, tudnak-e szombat-vasárnap jönni.

A legtöbben Sándor Klára könyve után érdeklődnek. Ő mindig magától értetődően vállalja fel a mozgó célpont szerepét: nyelvrokonság, népvándorlás, török hagyományok. Ezekhez a témákhoz mindenki ért, s mivel mindenkinek nagyjából saját elmélete is van, ezért rendes tudós inkább békésebb, katedra mögött megmaradó témákat választ. Na, Klára nem ez a típus. Nyelvrokonság és hunhagyomány című könyvében szépen elmagyarázta, hogy a magyar nyelv finnugor nyelv, a magyar identitástudatnak meg szerves része a népvándorlás folyamán felszedett nomád kultúra. Becsülöm, ha valaki megpróbál rendet tenni, és felvértezi magát a csókolom, engem ne szeressen senki típusú mentalitással.
Ma Szegeden, vasárnap pedig a Vörösmartyn ismerteti és dedikálja A székely írás nyomában című könyvét. Ez a székely írás az, amit rovásírásnak szoktak hívni. Igen, az, amivel divat kiírni a településneveket. Ritka pillanatokban jut csak az ember eszébe, hogy az nem valami politikai találmány, hanem éppenséggel a kulturális örökségünk része. Úgyhogy szegény Klára még a politikai kérdéseket is kénytelen tisztázni. Nevezetesen hogy ezek nem politikai, hanem tudományos kérdések. 

Mindegy, megy ez neki, és ahogy mondtam, nem megalkuvó természet.
A téren mindenfelé látható magazin címlapján a szombati vendégünk, David Szalay labdázik (a színes folt a kezében egy laszti, mégiscsak elkezdődött a vb). Büszkén szemléljük őt. Egy Pécsen élő angol íróról van szó. Önmagunk lesajnálását hárítom el ezredszerre: ha egy külföldi Magyarországra költözik, az nem azért van, mert máshol nem kell. Ez egy jó hely. Tessék tudomásul venni. A Granta magazin tízévente kiad egy húszas listát a legjobb negyven alatti írókról. Az elsőn, még ‘83-ban ott volt Salman Rushdie, Kazuo Ishiguro, Julian Barnes, Martin Amis. Szóval ez a Dávid egy ilyen listán szerepel (a ’13-ason természetesen), és mi adjuk ki a könyvét, Az ártatlanságot, ami a szovjet diktatúráról szól, és olyan, mint egy jó angol könyv: célratörő, mégis többirányú, érthető, mégis komplex, eseménydús, mégis elgondolkodtató.

David Szalay az apukája révén magyar származású, és baró büszkék vagyunk rá.
Úgy tűnik, állandóan nemzeti ügyekbe botlunk.
De nem esünk el bennük, hanem ahogy írtam, hasítunk ezerrel bele a hétvégébe!