Merőben egyedi és személyes, mégis mindannyiunkról és a társadalmunkról szóló mű született a dán szerző kezei között.

A kötet nem szokatlan módon két történetet tartalmaz, ami mégis egy. Ám ez a két történet nem egymás után van a könyvben, egyik sem tolakszik a másik elé, a könyvnek két eleje van, bármerre forgatod, az első oldaltól kezdheted mindkét történetet, a vége pedig a közepén. Már önmagában ez tökéletesen jellemzi azt, amit a két történet el akar mondani: hogy egyikünk sem fontosabb a másiknál.

A Bagge doktor című történettel kezdtem, és azt hiszem, jobban is jártam így: ez ugyanis egy idősödő orvosról szól az 1920-as évek Dániájában, aki felkérésre megírja a visszaemlékezéseit, számvetést készít életéről, az elért eredményeiről, kapcsolatairól. Ezt a számvetést, naplót olvashatjuk a könyv lapjain. Megjelenik benne a felesége, akivel 23 évet éltek együtt, de mégsem hozzá fűzte a legelemibb, legszenvedélyesebb, legmeghatározóbb viszony, hanem a rideg, régimódi, szigorú apjához. Az asszony csak a férje életének árnyéka, ahogy egy rendes családban ez elvárható...

Az Új idők lapjain azonban megismerkedünk ezzel a jelentéktelennek látszó asszonnyal, Lilly-vel, az ő naplóját olvashatjuk, és hamar kiderül, hogy nem is olyan jelentéktelen. Elmeséli a házassága előtti fiatalkorának a történetét, szó esik az együtt töltött 23 évről, és lapról lapra, sorról sorra egy erős, immár független asszony képe vetül elénk, valaki olyané, aki önmagában is megáll a lábán, nem kell hozzá senki segítsége.

Ez a könyv nem csupán egy házaspár két oldalát, a kapcsolatuk színét és fonákját mutatja meg, hanem egyben az egész társadalmunk fejlődését és változását is, ahogyan a konzervatív, régi eszméket valló, érzelemmentes és szigorú apától eljutunk addig a pontig, amikor nyiladozni kezd a nők számára is a világ, amikortól már nem csupán a férfi mellett/mögött álló díszként van jelen az életben, hanem önálló individuumként, egy másik ember társaként, nem alárendeltjeként. 

Rasmus Laursen, aki pedagógiát tanított nekünk, azt mondta: „nem változtathatjátok meg a világot, és ha azt hiszitek, hogy világ igazodik majd hozzátok, akkor tévedtek.”

Rasmus Laursen tévedett. Megváltoztathatjuk a világot. Meg is kell. De ehhez sok kitartás és sok ember kell. 

A két történet mentes a csavaroktól és a nagy szólamoktól, egyszerűen, tényszerűen mutatja be a két embert és a társadalmi változásokat, amelyek 100 évvel ezelőtt kezdődtek szélesebb körben, de még mindig nem értük el a kívánt célt. A két ember egymáshoz való viszonya is szépen megjelenik ebben a könyvben, és végig azon gondolkodtam, hogy mennyire jó ötlet volt, hogy két eleje is van a kötetnek, és egyik történet sem előzi meg a másikat, abszolút döntés kérdése, melyikkel kezdjük a két első oldaltól. Az olyan könyvek, amelyek több történetet tartalmaznak, pl. novelláskötetek vagy versek vagy antológiák, azoknál az első néhány történet, vers meghatározó. Meghatározó, mert ha az első néhány nem fogott meg egy kicsit sem, nem félek letenni a könyvet. Nem olvasok végig olyat, ami nem érdekel, ami nem tetszik. Novelláknál mondjuk beleolvasok későbbi történetekbe is, hátha jobb lesz, de az olvasás onnantól felületes. Én nem tudnám eldönteni, ha írnék ilyeneket, hogy egy kötetben megjelentetve melyik legyen az első, melyik előzze meg a többit, kivéve persze ha egy csokornak, összefüggő történetfolyamként képzelném el. Ida Jessen köteténél azonban szimbolikus jelentése van annak, hogy nem egymás után áll a két történet. És ez a jelentés nagyon tetszik. 

Összességében két érdekes, bár nagy fordulatoktól mentes, mégis az érzelmekre ható erős realista történetet ismerhettem meg a kötet lapjain, és abszolút pozitív élmény volt megismerkedni Bagge doktorral és Lilly Høy-jal.