Természetesen Dessewffy Tibor könyvéből sem ma­radhat ki az a már legendássá vált történet, amely szerint a külföldi üzletláncnál feltűnt, hogy meg­változtak egy tizenéves lány vásárlási szokásai, nagy mennyiségben rendelt a neten étrend-ki­egé­szí­tő­ket, vattagolyókat, illatmentes test­ápo­ló­kat. Szak­embereik elemzéséből ebből arra követ­kez­tettek, hogy a leányka várandós, ezért olyan kupo­nokat kezdtek küldeni neki, amelyekkel ked­vez­mé­nye­sen vásárolhatott babaholmit. És nem tévedtek! Más kérdés, hogy a lány apja is csak így szerzett tu­do­mást a nagy hírről…

Gyakran hallhattuk, olvashattuk az utóbbi években, hogy a szociológia válságban van. Akadt, aki azt javasolta, hogy a szociológia „szokjon le” a tanácsadói (mondjuk: pub­li­cisz­tikai, politikai) szerepről, ne azt akarja megmondani, hogy mi legyen, „elégedjen meg” annak felderítésével, hogy mi van. Vagyis a társadalmi folyamatok és változások értelmezését, megértését szolgálja, ne a teendőkre adjon tippeket. Persze, nem ez az igény és nem a társadalomtudományok gyakori (aktuál)politikai elköteleződése új, hanem a helyzet, amelyben ez a probléma különösen hangsúlyossá válik. A negyedik ipari forradalom korszakában a technológiai, társadalmi folyamatok olyan „lázasak”, a változások annyira mélyrehatóak, hogy tüneteiknek nemhogy az értelmezésére, de még az észlelésére is kevésnek tűnik olykor az energia, a korszerű problémaérzékenység és az előítéletesség fogságából kiszabadított látásmód.

Ebben a világban jellegzetes és kiemelkedő szerepe van a Big Datának, szélesebb értelemben annak a ténynek, hogy az emberiség a digitalizáció következtében átláthatatlan mennyiségű adatot termel, hogy a virtuális világ tele van a digitális lábnyomainkkal, hiszen ilyen lábnyom a kütyüinken minden egyes kattintás. Ennek a ténynek a ma még beláthatatlan következményekkel is járó jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Bár ettől azért óv Dessewffy Tibor, aki mindig meggyőzően személyes stílusban ír például a könyv előszavában: „Attól, hogy a digitális adatrobbanás átalakítja az életviszonyok szerkezetét, illetve hogy a szociológiai megismerés számára a digitális lábnyomok elemzése új utakat nyit meg, a társadalmi létbe ágyazott egyén alapproblémái ugyanazok maradnak. Megszületünk, szenvedünk, szeretünk, keressük a helyünket, próbálunk értelmesen élni, hinni valamiben és megnyugvással meghalni. Az emberi létezés lényege nem változik…” De a szociológia kiteljesedését, vagyis kihívását, lehetőségeit és egyúttal valódi hasznosságát is az „adatalapú társadalomtudományban” látja.

A téma, sőt témakör közkeletű. (Korábban már foglalkoztunk vele Barabási Albert-László: A képlet és Seth Stephens-Davidowitz: Mindenki hazudik című könyvéről szólva.) Ebben a műben Dessewffy pontosan, őszintén írja le a tudományos kutatás mindenkori alapproblémáit, például és különösen a módszertan kidolgozásának és a pontos kérdésfelvetésnek az ő kutatásaira is érvényes nehézségeit. Nem titkolja az aggályokat, a kétségeket, a korlátokat (ahol ilyenek nincsenek, ott tudományról nem is igen beszélhetünk!), ám a leegyszerűsítő, megmondó tudósszereptől szinte irtózva is megtalálja azokat a témákat, amelyekkel kutatómunkájának értelmét, szépségét, sőt hasznosságát hitelesen adhatja közre, akár a szűkebb szakmai közönségnek, akár az átlagosan művelt, de nem átlagosan érdeklődő és fogékony olvasók jóval nagyobb táborának.

Például nagy érdeklődésre tarthatnak számot a Facebookon szerveződő közösségekkel kapcsolatos – a nemzetközi tudományos trendekbe illő – kutatások, köztük is elsősorban a 2015 júliusában alakult Migration Aid nevű civil szervezetről, amelynek szeptemberre már 9000 tagja volt, s amelynek keretében 500 aktivista 70 ezer munkaórában 111.600 menekültnek nyújtott segítséget. Adományokból összegyűlt pénzzel fedezték a gyógyszerek, tömegközlekedési jegyek, élelmi- és tisztítószerek, ruházati cikkek költségeit. Az az ismeretlen személy, aki ezt a jellegzetesen Facebook-közösséget alapította, erőteljesen kérte, hogy a politikától, az izgatástól, az idegengyűlölettől tartózkodjanak, és rendkívül pontosan szabták meg a teendőket, a házi szabályokat. Emlékezetes, hogy a „hatóságok félrevezető kommunikációja” miként tartotta fenn a feszültséget a továbbutazásra főként pályaudvarokon váró menekültek között, s az is, hogy amint végre elindulhattak Ausztria felé, a Migration Aid budapesti tevékenysége okafogyottá vált. De a szociológiai tanulsága nem!

Nagyon érdekes a közelmúltban nagy nyilvánosság előtt sokat szerepelt ügyek és témák – a többi közt a Csíki Sör, a Puncs.hu, a Harry Potter-jelenség – szociológiai elemzése, az úgynevezett millenniumi, ismertebb nevén Y-generáció (az 1982 után születettek) sajátosságainak feltárása. Annak a vizsgálata, hogy a nemzeti rocknak nevezett könnyűzenei ág hazai zászlóshajója, a Kárpátia miért s hogyan állt át a Jobbiktól a Fideszhez, s így – szociológiailag szólva – „a hegemonikus hatalom kiemelte a deviancia köréből a nemzeti fehér rockot, és egy legitim szubkulturális, ízlésalapú életstílus kategóriájává tette”.

Különös tekintettel arra, hogy a szerző egyetemi docens, az ELTE Digitális Kutatóközpontjának a vezetője, érhető, ha a felsőoktatásról szólva időnként nem tud megmaradni az elemzés objektivitásánál. A felsőoktatásról szóló fejezetrész lábjegyzetében nyílt kritikát és tanácsadói igényt fogalmaz meg: „…tisztában vagyunk a magyar felsőoktatást sújtó stratégiahiánnyal, tudatos forráskivonással és az ebből fakadó minőségromlással. A jelen gondolatmenet szempontjából azonban az a fontos, hogy ha szabályozási és finanszírozási oldalról ideális állapotot feltételeznénk, akkor is számos tennivaló maradna az oktatás újragondolásában… azt igyekszünk végiggondolni, hogy milyen változ(tat)ásokat követel a digitális kor a felsőoktatási intézményektől.”

A kötet szöveganyagának túlnyomó részét tudományos főrumokon már publikálták. A többségük friss – 2016 és 2018 között jelent meg –, de akad 2006-os, sőt 2004-es keltezésű is. A legfrissebbnek a 2019-ben írt, fentebb említett bevezető tűnik, a legrégebbiek egyikének pedig Dessewffy kötetzáró írása, a Sükösd Miklósnak írt, még 2004-ben publikált, helyenként éles hangú nyílt levele. Válasz ez Sükösd 2003-ban megjelent írására, amelynek létéről egy lábjegyzet tudósít. Így aztán csak a vita egyik felét van mód megismerni, nyilván azt a felét, amelyet a szerző jegyez. Tudom, hogy Sükösd írásának terjedelmessége is elegendő ok lehet arra, hogy az ő erősen vitatott szövege itt nem látható, mégse tudok elfojtani magamban egy kis viszolygást, amikor azt látom, hogy csak a vita ultima ratio-ját közlik velem, anélkül, hogy olvashatnám azt is – ha esetleg nem is teljes terjedelmében –, amit vitatnak. Persze, a szociológus szakma bizonyára ismeri Sükösd itt vitatott írását, nincs az enyémhez hasonló hiányérzete. De az én olvasói élményem élvezetességét végig növelte az a meggyőződés, hogy nem tudományos atelier-irodalmat forgatok, hanem – esetleg egyúttal! – tudományos ismeretterjesztést is. Ebben elbizonytalanít kissé ez az utolsó mozzanat. Még az is lehet, hogy ez csak a médiamunkás (túl)érzékenysége egy olyan a korban, amelyben az írásbeli nyilvánosság másodpercenként rúg fel mindent, amit valamikor médiaetikának tartottunk és kértünk számon.

A könyv társszerzőinek névsora sem jelentéktelen: Láng László, Ságvári Bence, Váry Dániel, Gurály Sára, Mezei Mikes, Nagy Zsófia, Naszályi Natália, Solymos András, Ravasz Ábel. Közülük indokolt büszkeséggel említi azokat, akik a tanítványai.

Okos, érdekes, fontos könyv: a teljesítményével, sőt puszta létezésével is demonstrálja, hogy a digitalizáció révén előállt hatalmas adatmennyiséggel a társadalomtudománynak felkészülten „foglalkozni” önmaga megújításának egyik lehetősége. Egyúttal társadalmi felelőssége.