Johann Wolfgang von Goethe nevét mindenki ismeri, a Faust kötelező olvasmány tizedik osztályban, sokan az Erlköniget is tudják, és Az ifjú Werther szenvedéseit is olvasták. Vagy legalább hallottak róla olyasmit, hogy annak idején öngyilkossági hullámot váltott ki a regény. Ez mondjuk nem egészen így történt, de a 18. század végén a fiatalok körében valóban kitört egyfajta Werther­divat, szokásokban, öltözködésben utánozták a főhőst. Goethe nemcsak a kor nagy írója, a világirodalom egyik legnagyobb költője volt, hanem politikus, jogász és természettudós is. Természettudományos munkásságáról mégis alig esik szó az iskolában, mi több, tudományos körökben sem. Ha mégis, a vitriolos kritikától az önfeledt elragadtatásig sokféle véleményt hallani. Pedig életműve elképesztő­ en nagy és szerteágazó. Foglalkozott botanikával és csonttannal, ásványtannal, meteorológiával, színelmélettel és tudománytörté­ nettel. Beismerten nagy hatással volt Hegel, Schelling, Schopenhauer, Darwin, Huxley, Owen és Heisenberg munkásságára. Johann Georg Lenz német mineralógus róla nevezte el a Magyarországon is sokfelé előforduló vas­hidroxid ásványt, a goethitet. A legismertebb és legnagyobb vitákat kiváltó műve a Színtan (1810). Főleg a színek fiziológiai­lélektani vonatkozásai érdekelték. A kiegészítő színekkel, a színes utóképekkel, a színek pszichológiai hatásaival kapcsolatos megállapításai ma is helytállók. Ő maga oktatta színelméletre tanítványát, Schopenhauert, aki elsőként ismerte fel, hogy a színlátásban az agyműködésnek is jelentős szerepe van. Sokan valószínűleg azért kritizálták Goethe nézeteit, mert volt olyan pimasz, hogy nekirontott a fizika megkérdőjelezhetetlen császárának, Isaac Newtonnak. Newton fizikusként üvegprizmával kísérletezve felfedezte, hogy a fehér fény a szivárvány színeire bontható, majd azok ismét fehér fénnyé egyesíthetők. Kortársával és riválisával, Christiaan Huygensszel ellentétben ragaszkodott a fény korpuszkuláris természetéhez, s elvetette a színek modifikacionista elmé­letét, vagyis azt, hogy a színek a fény olyan módosulatai, amelyeket a tárgyakon való visszaverődése vagy törése okoz. Goethe viszont a modifikacionizmushoz nyúlt vissza, miközben ízekre szedte Newton elméletét, rámutatva annak hiányosságaira. Zemplén Gábor Áron mindkettőjük életművének alapos ismerője. Törékeny spektrum című könyvében a Newton optikája körüli vita történetét boncolgatta, most pedig Goethe színtanát vesézi ki a csont­ és növénytani publikációi mellett. Eközben módszeresen igyekszik eloszlatni azt a tévképzetet, hogy Goethe nem tudós, hanem költő volt. Csak azért, mert valaki tud szép verset írni, miért ne lehetne jó tudós?