
Oldalszám: 324 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-94-4
Témakör: Kommunikáció
Sorozat: Társadalmi kommunikáció
Eredeti ár: 3900 Ft
Webshop ár: 2925 Ft
KOSÁRBA
"Előleget azért kaptam
mert bebizonyítottam a kiadómnak, hogy néger az anyám."
Hogyan lehetséges, hogy a minap a velencei vásárban élelmes olaszok
eladták Julius Caesar szenátusi beszédeit, „eredetiben”, Mp3-as
változatban amerikai turistáknak? Hogyan lehetséges, hogy egy múlt
századi író előleget vett fel a saját temetésére? Hogyan lehetséges,
hogy kiadóm előleget folyósított, mert sikerült bebizonyítanom, hogy
néger volt az anyám?
A kommunikációelmélet, a public relations, a politikai kommunikáció, és
az eladásösztönzés évtizedek óta foglalkozik a verbális és nem verbális
befolyásolás eszközeivel. Most a legfontosabb tudnivalókat a
fonológiától kezdve a szövegtanig szedte két kötetbe a tudós
szerkesztő, Síklaki István.
Az utóbbi két-három évtizedben növekvő érdeklődés mutatkozik a
nyelvészeten és a szociálpszichológián belül is a nyelv rejtett
üzenetrétegei és a stratégiai kommunikáció iránt. Az információk
szűrése, kontrollja különösen intenzív a politikai diskurzusban,
illetőleg az azt közvetítő közéleti újságírásban, rádiózásban és
televíziózásban. Éppen ezért könyvek és tanulmányok sora foglalkozik
azokkal az elemzési módszerekkel, amelyek révén feltárhatók a különböző
véleménybefolyásolási technikák a hírszövegekben (Trew 1979; Hartley
1982/2001; van Dijk 1988; 1991; Semin–Fiedler 1988; 1992; Fowler 1991;
Vass 1996; Jakusné Harnos 2002a; 2002b), a hírinterjúkban (Heritage
1985; Clayman–Heritage 2002) és a politika nyelvében (Wilson 1990;
2001; Chilton–Schäffner 1997; 2002; Beard 2000; Szabó–Kiss–Boda 2000;
Chilton 2004).
A felsorolt munkákban a leíró célok gyakran egészülnek ki kritikai
szemlélettel, sőt nyílt vagy burkolt társadalomjobbító szándékkal.
Utóbbi két attitűdöt nem mindenki fogadja el a tudományos közvéleményre
jellemző „deskriptív ortodoxia” (Fowler 1991: 5) miatt: a tudósok
jelentős része tudniillik úgy véli, nem dolga értékítéletet alkotni
kutatása tárgyáról, s főleg nem beavatkozni, társadalmi reformok élére
állni. A modern kori nyelvtudomány berkein belül (nem számítva az olyan
elszigetelt törekvéseket, mint az amerikai „általános szemantika”, l.
pl. Chase 1954) először az 1970-es években alakult ki egy kritikai
irányzat a Kelet-angliai Egyetemen, melynek képviselői hitet tettek az
„orwelli nyelvészet”1 (Hodge–Fowler 1979) létjogosultsága mellett.
Kutatásaik megkérdőjelezték azt az újságírók által sokszor deklarált
álláspontot, mely szerint az írott és elektronikus média kizárólag a
„kemény tényekről” (hard facts) tudósít különösebb részrehajlás és
közvélemény-formáló szándék nélkül. Az egyes tudományszakok közeledése
közben egy multidiszciplináris terület vagy módszer, a diskurzuselemzés
létrejöttéhez vezetett (van Dijk 1985; Schiffrin 1994), amelynek
ernyője alatt szintén elkülönült critical discourse analysis (kritikai
diskurzuselemzés) néven egy nem deskriptív, a társadalmi közbeszéd, a
politika és a média nyelvezetének visszásságait bíráló iskola. Ez a
fejezet először a diskurzuselemzők által kínált minőségi megközelítést
hasonlítja össze a tömegkommunikáció-kutatásban hagyományosabb és máig
elterjedtebb mennyiségelvű tartalomelemzéssel, majd jelentéselméleti
alapozást ad a nyelvi befolyásolás mechanizmusainak, stratégiáinak
megértéséhez és a nyelvészeti módszer gyakorlati alkalmazáshoz, melyet
egy esettanulmányon keresztül mutat be.
2. Kvantitatív és kvalitatív módszerek a szövegelemzésben
A társadalomtudományok művelői — okkal vagy ok nélkül — a kezdetektől
fogva bizonyos kisebbségi érzéssel tekintettek a természettudományok
egzakt metodikájára, a számszerűsíthető mérések és ellenőrizhető
kísérletek eleganciájára, kétségbevonhatatlan pontosságára, meggyőző
erejére. A metafizika ellen harcot hirdető, s ezzel mindenfajta
szubjektivitást a kutatásból száműzni igyekvő pozitivizmus
tudományfilozófiája is azt tanította, hogy a jelenségek objektív
vizsgálata kizárja az interpretáció mozzanatát, ezért csak a tények és
szükségszerű összefüggéseik leírására kell törekedni, lehetőség szerint
matematikai eljárások alkalmazásával. Krippendorff (1980/1995: 7)
történetileg az újságírók számadatok iránti vonzódásával is magyarázza,
hogy a kvantitatív tartalomelemzés (l. még Antal 1976) vált a
tömegkommunikáció fő kutatási technikájává. Egy ideje azonban (ismét)
jelen van és mind erősebben hallatja hangját a minőségi (kvalitatív)
alternatíva híveinek tábora, olyannyira, hogy néhányan már „minőségi
fordulatot” emlegetnek (Jensen–Jankowski 1991). Ha fordulatról talán
nincs is szó, annak mindenképpen eljött az ideje, hogy a
tartalomelemzők s az őket bíráló kvalitatív felfogású diskurzuselemzők
kölcsönösen elismerjék a rivális megközelítés előnyeit és sajátjuk
hiányosságait, törekedve az analitikus eszköztár tökéletesítésére és a
kétféle szemléletmód kombinálására. Nézzük meg, hogyan jellemezhető
röviden az egyik, illetve a másik.
2.1. A tartalomelemzés
Krippendorff (1980/1995: 22) a tartalomelemzést olyan kutatási
technikaként határozza meg, amelynek segítségével adatokból a
kontextusaikra vonatkozóan megismételhető és érvényes következtetéseket
vonhatunk le. Empirikus orientációja, feltáró jellege és szisztematikus
feldolgozásmódja prediktív (előrejelző, bejósló) célzattal egészül ki.
A megismételhetőséget a tudományosság alapvető kritériumának tartja:
olyan megoldást kínál, amely, ha a megadott lépéseket helyesen
követjük, ugyanahhoz az eredményhez vezet, függetlenül a kutató
személyétől és bármilyen más körülménytől. Kerüli a beavatkozást a
vizsgálat anyagába mint lehetséges hibaforrást, nem strukturálja azt
előzetesen, és büszke rá, hogy meg tud birkózni nagy mennyiségű
adattal. Hangsúlyozza, hogy a kontextust, amelyhez viszonyítva az
adatok elemezhetők, világossá kell tenni, de a kontextus fogalmát
lazábban és tágabban értelmezi, mint a diskurzuselemző: szerinte a
tartalomelemző az, aki az adatok kontextusát megkonstruálja, tetszés
szerint szűkítve vagy kitolva annak határait. Ez textológiai
szempontból makroanalízist jelent: egy szöveg vagy szövegek
tartalomelemzésénél az eljárás alkalmazója úgy próbál látens
tartalmakat felfedni és a természetes szemantikai-pragmatikai
bizonytalanságoktól, kétértelműségektől megszabadulni, hogy stabil,
manifeszt nyelvi egységeket határoz meg, amelyek példányait azután
különböző kategóriákba sorolja. Végül a mennyiségi mutatók lehetőséget
teremtenek a kategóriák elemeinek számszerű összehasonlítására, a
választott függő és független változók közti korrelációk
megállapítására.
A tartalomelemzés azzal kezdődik, hogy a kutatóban megfogalmazódik egy
hipotézis valamilyen témával kapcsolatban, és eldönti, mit is kell
megfigyelnie, összegyűjtenie, majd adatnak tekintenie. Tegyük fel, hogy
a napilapok és televíziós híradások egy reprezentatív mintája képezi a
korpuszt, és azt akarjuk megtudni, milyen arányban szerepelnek bennük a
kormánypártok és az ellenzék képviselői. Megállapítjuk a keresett
egységeket (a pártok, személyek neveit, bizonyos kulcsszavakat, vagyis
a releváns kifejezések körét), és ezek, de csakis ezek felbukkanását
követjük nyomon, számoljuk meg, mérjük le előfordulásaikat, és
rendezzük osztályokba őket. A nyers adatok alapján összeállíthatunk
különböző listákat, diagramokat, táblázatokat, és meg tudjuk mondani,
mely újságok vagy tévéműsorok adnak sűrűbben szót a kormánypártoknak,
melyek az ellenzéknek — azon az alapon, hogy a keresett egységeket a
tartalom hű nyomravezetőinek tekintjük. Elemzésünk azonban vakon át fog
siklani sok olyan jelentésgazdag momentumon, amelyekre a mindennapi
szövegmegértés során nagyon is érzékenyek vagyunk: a szűkebb
kontextuson, az átvitt és sugallt jelentéseken, irónián, az
érzelmi-értékelő címkézésen, előfeltételezéseken stb. Lehet, hogy a
gyakorisági adatok bűvöletében nem vesszük például észre, hogy
egyik-másik hírfórum tendenciaszerűen jó vagy rossz színben tünteti föl
a kormánypártokat vagy az ellenzéket. Nyelvszemléletünk így
meglehetősen egyszerű, már-már primitív: a szavak, kifejezések direkt
módon reprezentálják számunkra a fogalmakat, egyenes közöttük a
kapcsolat. A nyelv átlátszó (transzparens), nem nézünk a szavak, nevek,
kifejezések szintje mögé, mert azt gondoljuk, a puszta előfordulás
pontosabb indikátora a rejtett tartalomnak, mint a megnyilatkozások
jelentéstani mikrokörnyezete. Az eszményi tartalomelemző a
szövegolvasó- és keresőprogrammal működő számítógép, amely a
pozitivizmus igényeit kielégítve végképp mentes minden torzító „emberi
tényező” befolyásától.
2.2. A (kritikai) diskurzuselemzés
A diskurzuselemzés (discourse analysis) nyelvelméleti háttere jóval
szofisztikáltabb. Azt vallja, hogy a nyelvet csak annak használata
alapján lehet megérteni. A szavak, kifejezések önmagukban nem
manifesztálnak a tartalomelemzők által remélt objektív szemantikai
tartalmakat. Mélyebben meg kell ismernünk a nyelv természetét, ami
elvezet a helyes elemzési módszer megtalálásához. Annál is inkább
indokolt ez a megközelítés, mivel a nyelv kihat a társadalmi valóságra:
nem egyszerűen közvetíti a társadalmi valóságot, hanem alakítja is azt.
Maga a diskurzus a társadalmi gyakorlat egy formája: szövegekben,
beszédekben, a szociális interakció különböző színterein megnyilvánuló
nyelvi jártasságok, kifejezésmódok összessége, amelyekkel a
kommunikátorok fenntartják és előmozdítják a személyközi, közösségi és
strukturális (intézményi, hatalmi) viszonyokat. A kutatásnak ezért arra
kell irányulnia, hogy felfedje ezeknek a jártasságoknak a mibenlétét,
működési mechanizmusát, a nyelv valóságkonstruáló hatalmát. A
diskurzuselemző nem kendőzi el interpretatív hozzáállását a szöveghez;
nem kecsegtet előre kész, minden ízében kiforrott metodikával, de bízik
módszere rugalmasságában és fejlődőképességében.
Az elmúlt évek állítólagos minőségi fordulata sokak szerint válasz a
megváltozott társadalmi valóság, a posztmodern kor vagy késő modernitás
(Giddens 1991) és az információs társadalom kihívásaira. A hagyományos
társadalmi rendszerek erózióját, s vele párhuzamosan a
tömegkommunikációnak a társadalmi kohézió elsődleges forrásává való
előlépését XX. század hozta magával, egyre gyorsuló ütemben. Az
integratív, multidiszciplináris törekvések, a jelentésképzés diskurzív
aspektusai felé forduló érdeklődés a humán- és társadalomtudományok
önkéntelen reakciója az embereket körülvevő társadalmi környezet
széttöredezésére, a viszonyítási pontok lassú elvesztésére. A
diskurzuselemzés „kritikai” ága (Fairclough 1989; 1995; van Dijk
1993/2000; Fairclough–Wodak 1997; Chouliaraki–Fairclough 1999) ennél is
tovább megy, amikor társadalompolitikai missziót vállal, célul tűzve ki
a szociális egyenlőtlenségek és a hatalmi túlkapások elleni harcot,
illetve az ezeket kiszolgáló diskurzív „stratégiák” leleplezését. Ez a
nyugati marxizmus (főleg az ún. Frankfurti Iskola: Theodor Adorno,
Walter Benjamin, a következő generációból Jürgen Habermas, valamint
Antonio Gramsci és Stuart Hall) örökségéből, illetve a francia Michel
Foucault, Michel Pêcheux, Pierre Bourdieu és mások munkáiból táplálkozó
irányzat nyíltan szakít az objektív, a polititikával szemben
távolságtartó társadalomtudomány eszményével: képviselői szenvedélyesen
bírálják a hatalmi eliteket, mert elnézik, sőt legitimálják a
társadalmi egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat, és uralmuk
folyamatos újratermelésének szolgálatába állítják a
társadalmi-politikai diskurzust. Úgy látják, hogy az emberek sem a
nyelvhasználat ideológiai töltetét, sem a mögötte meghúzódó hatalmi
motívumokat nem, vagy csak kevéssé ismerik fel, ezért eléjük kell tárni
a nyelvi bizonyítékokat. Hangsúlyozzák, hogy a diskurzushoz való
hozzáférés megszervezése sarkalatos pontja a kognitív ellenőrző hatalom
zavartalan gyakorlásáért és kiterjesztéséért folyó harcnak.
Társadalomkritikájuk azonban minden tiszteletreméltó törekvés ellenére
némileg egyoldalúnak hat, ami sokat ront a tudományos megítélésen: az
angol konzervatív Thatcher-kormányzat kommunikációja, az
előítéletesség, a rasszizmus és az antiszemitizmus nyelve kerül
vissza-visszatérően terítékre ezekben a tanulmányokban (l. pl.
Fairclough 1989; 1995; van Dijk 1991; 1993; Fairclough–Wodak 1997;
Reisigl–Wodak 2001), ami jelzi egyúttal a kritikai nyelvészet
legnagyobb buktatóját: az ideológiai szimpátiák és ellenérzések nem
kívánatos beszüremkedését a kutatásba (Widdowson 1995; 1998). Jó
orvosság lehet a komparatív módszer: ha a merítés nem eleve
tendenciózus, hanem kiegyensúlyozott, nem érheti az a vád az elemzőt,
hogy maga is tematizálja a tudományos diskurzust. A kritikai
diskurzuselemzés művelői szerint a társadalompolitikai elkötelezettség
nem befolyásolja a szakmai szigort és módszerességet. A kétkedők
viszont úgy látják, hogy a kommunikációkutatásnak ki kell térnie az
ideológiai részrehajlás csapdája elől, különben saját tekintélyén ejt
csorbát (l. még Hammersley 1997; Pennycook 2001).
Összefoglalva tehát a legfontosabb eltéréseket: míg a tartalomelemzés
formailag azonosított nyelvi egységek ismételt előfordulásait rögzíti
kvantitatív módszertannal, más és más mikrokontextusokban, addig a
diskurzuselemzés a jelentésalkotás folyamatát vizsgálja a befogadó
nézőpontjából, partikuláris, természetes szövegkörnyezetben. A
mennyiségi szemléletű kutató úgy akar információkat nyerni a szövegből,
hogy függetleníteni igyekszik magát a vizsgálat tárgyától: a közvetítő
közeg a számok és a köztük lévő korrelációk világa. A kommunikáció
produktumainak, „végtermékeinek” többnyire véletlenszerűen kiválasztott
halmazán alkalmazza pontról pontra felépített, lényegét tekintve
változatlan algoritmusát. A minőségi attitűd ezzel szemben belső
megközelítést takar, a személyes tapasztalásra alapoz, azaz valamiféle
közvetlen, „bizalmas” viszonyt feltételez szöveg és elemzője között,
aki nyelvészetileg felkészülten lát hozzá a konkrét diskurzus társas
vagy társadalmi vonatkozásait firtató interpretációjához. A
diskurzuselemzők fő kifogása a tartalomelemzés módszertanával
kapcsolatban az, hogy álláspontjuk szerint a kvantitatív szöveganalízis
óhatatlanul dekontextualizálja a per definitionem egyszeri, alkalmi
diskurzív jelentést, a tartalomelemzők viszont specifikálatlannak,
szubjektív elemekben bővelkedőnek, hovatovább ellenőrizhetetlennek,
tudománytalannak tartják a kvalitatív magyarázatokat. Valójában a kettő
jól kiegészíti (vagy kiegészíthetné) egymást: a módszertant mindig az
adott probléma sajátosságaihoz kell igazítani.
3. A nyelvi jelentés természete és a jelentésképzés stratégiái
Az újságírónak, hírszerkesztőnek bizonyos határokon belül mindig módja
van megválasztani, hogy milyen szavakat használ, azokat milyen
nyelvtani szerkezetbe önti, és milyen eseménylogikát, oktulajdonítási
(attribúciós) láncolatot kínál fel a közönségnek. S mivel mindig több
alternatíva áll rendelkezésére, a választásoknak üzenetértéke van, akár
felismeri azt a befogadó, akár nem. Ezt továbbgondolva arra jutunk,
hogy a közéleti-politikai tárgyú sajtóban alkalmazott
véleménybefolyásolási stratégiák, legyenek a tudatosság bármely fokát
képviselő választások folyományai, végső soron jelentésképzési
stratégiák: azt célozzák, hogy egy személyről, csoportról, eseményről
vagy eszméről olyan képet alakítsunk ki, amilyet az újságíró
eltervezett. A vélemény sokkal nehezebben küszöbölhető ki a hír
megfogalmazásából, mint azt a „kemény tények” mítoszát fenntartani
igyekvő hírszerkesztők állítják. A jelentés természetét jobban
körüljárva világosabbá válik majd, miért.
3.1. Jelentésfajták
Bármely írott vagy kimondott szöveg azáltal fejti ki hatását, hogy
jelentéseket közvetít. Tudni kell azonban, hogy a jelentés
nyelvészeti-filozófiai szempontból nem egyszerű és egynemű fogalom:
számos meghatározása, típusa és altípusa, valamint leírási módja
lehetséges (Károly 1970; Terestyéni 1981; Levinson 1983; Szende 1996;
Kiefer 2000; Kiefer–Gyuris 2006; Németh T. 2006). A hírszövegek
létrehozásának stratégiai vonatkozásait tanulmányozva elengedhetetlenül
szükséges, hogy áttekintsük azokat az általánosan elfogadott (bár
részleteiben ma is elméleti kutatás és szakmai vita tárgyát képező)
jelentésfajtákat, amelyek felismerése és világos elkülönítése adja
talán a legbiztosabb támpontot a megfelelő mélységű és pontosságú
diskurzuselemzéshez. Ezzel nemcsak a jelentések világában való
eligazodásunkat és a szövegértelmezést könnyíthetjük meg, hanem arra is
választ kapunk, mit érdemes a „nyelvhasználati stratégiák” gyűjtőnév
alatt érteni.
3.1.1. Konvencionális jelentés, deskriptív (denotatív) jelentés
A valamely nyelv anyanyelvi beszélői számára kollektív érvényű, alkalmi
használatoktól független, nyelvi konvenciók által rögzített
jelentéseket összefoglalóan konvencionális jelentésnek, a partikuláris
kimondásokban megnyilvánuló szituációs jelentéseket pedig kommunikációs
vagy pragmatikai jelentésnek nevezzük (Terestyéni 1981; Kiefer 2000;
Kiefer–Gyuris 2006).
http://74.125.39.104/search?q=cache:Rm053ZCuHXgJ:tulipan.vjrktf.hu/modul...
Kapcsolódó recenziók
- Kimondva, kimondatlanul (Szvetelszky Zsuzsanna, Peripato, 2010-11-29)
- Ex libris (Pléh Csaba, ÉS, 2008-09-29)
- "Előleget azért kaptam (Kerekes Tamás, , 2008-08-01)