Az emberi kultúra történetét sajátos hullámzás követi végig. Egyes időszakok szellemisége az egységes tudás jegyében épült fel, mint az antik görög bölcselőké, vagy a felvilágosodásé. Máskor a részterületek művelése vált fontosabbá, amikor az egyes tudományágak, a fizika, a biológia vagy éppen a humaniórák fejlődése juthatott többre. Ma néhány szerző, az elmúlt évszázad szakterületi specializálódásának és polarizálódásának tulajdonképpen érthető ellenreakciójaként a tudás részterületeit ismét valamiféle összetett egységben, valami belső, átfogó rendben kísérli meg felfogni és értelmezni. Igaz, ez némelyek szerint életkori sajátosság is: egyesítő szintézisre inkább életük delén túl lévő tudósok vállalkoznak. Ahogy Edward O. Wilson, amerikai biológus is, aki aktív kutatókarrierjét követően írta meg e beszédes című munkáját.
Kétségkívül fáradságos vállalkozás az emberi kultúra valamennyi eredményét a természettudományoktól a társadalomtudományokon át a művészetekig és a vallásig egyetlen alapvető törvény keretei közé szorítani, és aki nekivág a szerző gondolatmenetének, bizony fáradságos utat jár be, számos szellemi kihíváson és roppant ismerettengeren kell átkelnie. Kérdés, megéri-e, és kinek éri meg. A könyv érvrendszere néhol — mint például a politikai multikulturalizmusnak vagy az ökológiának az anarchizmussal való egy táborba sorolása — vitára ingerel, máshol meg magával ragad. Az érdekes vargabetűkkel tarkított, kábítóan barokkos filozófiai barangolás végén azonban nem biztos, hogy Edward O. Wilsonnak sikerül bennünket meggyőznie. Az, amit ő a világ alapvető tervrajzának nevez csak nem akar a szükséges világossággal kirajzolódni. Valószínűleg a fordítók és szerkesztők is el-elvesztek a labirintusban, amit szakmai félrefordítások és szerkesztési baklövések sora jelez.