Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Fordította: Simon-Szabó Ágnes
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 244 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-4930-91-4
Témakör: Kommunikáció, Pszichológia
Sorozat: Test és lélek

Eredeti ár: 3200 Ft
Webshop ár: 2400 Ft

KOSÁRBA
Az empátia árnyoldalai

Az empátia árnyoldalai

https://revizoronline.com/
2021-7-20

Az empátia, együttérzés, beleérzés hiányát sokan morálisan rossz dolognak tekintik, vagy megfordítva: sokan úgy vélik, hogy a morálhoz az empátián át vezet az út. Fritz Breithaupt szerint azért ennél bonyolultabb a helyzet.

 

Az empátia, együttérzés, beleérzés hiányát sokan morálisan rossz dolognak tekintik, vagy megfordítva: úgy vélik, hogy a morálhoz az empátián át vezet az út. Ha megismerjük a másik helyzetét, szenvedését, nehézségeit, ha bele tudunk helyezkedni a másik szituációjába, akkor feltehetően előbb fogunk jót s jól cselekedni, segíteni neki, megérteni őt, és ezáltal felmérni a lehetőségeinket a helyes cselekvések irányában.

Fritz Breithaupt, az Indiana Egyetem germanisztika professzora szerint azért ennél bonyolultabb a helyzet. Illetve nem bonyolultabb, hanem egyszerű, hiszen ez szimplán nincs így. Még pontosabban fogalmazva, valójában bonyolult a helyzet, hiszen nem egyértelmű az empátia és a morál viszonya, nincs evidens átjárás az empátiából a morálba, vagy ha egyértelmű is, akkor sem egyirányú és egydimenziós. Ha az olvasó nehezen követi az iménti okfejtést, akkor az csupán azért lehet, mert a recenzens még mindig Breithaupt könyvének hatása alatt van, és zabolátlan érzelmek viharában próbálja értelmezni az olvasottakat.  

Legújabb könyvében Breithaupt az empátia árnyoldalaira próbál rávilágítani annak bemutatásával, hogy az empátia nagyon sok esetben nem épp a kívánt hatást váltja ki az emberekből. Szemben azzal a sokak által elfogadott elképzeléssel, hogy az empátia érzése és annak gyakorlása morálisan jó dolog, ami a cselekvőket erkölcsösebbé teszi, a szerző olyan eseteket tárgyal, amelyekben egy cselekvési sorozat végén nem épp morálisan helyeselhető tettekkel találjuk szemben magunkat, noha a cselekvés motorját maga az empátia adta.
 
Rengeteg izgalmas példát kapunk: vegyük azokat az ír és angol diákokat, akiket úgy próbáltak meg érzékenyíteni és empatikusabbá tenni egymás iránt (az évtizedes ellenségeskedés enyhítése érdekében), hogy a másik fél fájdalmát, szenvedését és értékeit próbálták bemutatni nekik. A felmerés szerint, noha bizonyos szemponból megértőbbek lettek, mindkét fél inkább a saját igazában lett megerősítve. Vagyis, a diákok épp azt tanulták meg, hogy két fél létezik minden egyes szituációban (megerősödtek a kettéosztottság struktúrái), „a legvilágosabban [pedig azt], hogy a kettő közül melyik az ő oldaluk”. Nem épp ezt vártuk volna, ugye?
 
Vagy vehetjük azt az esetet is, amikor a másik, szenvedő fél helyébe kellene képzelnünk magunkat, hogy átérezzük a helyzetét és megbocsássunk neki. Gyakoroljuk az empátiát, ám rájövünk, hogy igen, ismerős a dolog, látom, milyen helyzetben van a másik, de hiszen ezen könnyedén át kellene lépnie. Újfent nem ezt vártuk volna. Az izgalmas példák olvastán oldalról-oldalra jobban elcsodálkozunk az új és a régi adatok újszerű értelmezésén.
 
Breithaupt könyve azonban egyszerre irgalmatlanul olvashatatlan és kétségbeejtően letehetetlen. De mi is a baj vele? A kötet, noha egészen vékonyka, rengeteg példát, esetet, elemzést tartalmaz, az olvasó pedig igyekszik lépést tartani a szerzővel, aki sokszor elsiklik fontos részletek felett. Mire is gondolok? Önmagában a tudományos igényű (akár szak-, akár a tudományt népszerűsítő) könyvek erényeként kellene felfognunk, ha valaki a saját elmélete, felfogása, nézete révén sokak megfontolásait tudja átfogni és a saját fogalmisága alá gyűrni, Breithaupt viszont sokszor mintha csak nevekkel dobálózna. Álljon itt néhány példa:
 
„Ha büntetendőnek nyilvánítanak a bűnösség megállapítása során, akkor azt Johanna Heidt értelmezése alapján vissza lehet vezetni egy olyan erkölcsi megérzésre, amely csak kismértékben áll racionális ellenőrző mechanizmusok alatt?”  „Több más magyarázati lehetőség is elképzelhető. C. G. Jung műveinek ismerői gondolhatnak itt az archetípusokra is”. „A hierarchikus meghatározottság fokozatosan átalakult ’stratifikációs működéssé’, amint azt Niklas Luhmann nevezte”. „[G]ondoljunk csak Philipp Jenninger szövetségi elnökre és 1988. november 10-én elmondott beszédére” „JonBenét Patricia Ramsey (1990-1996) élete és halála döbbenetes példát mutat erre”. Az első esetben nem tudunk meg többet Heidt értelmezéséről, ahogy a második és harmadik esetben sem, noha Jung és Luhmann ismerete talán elvárhatóbb, mint Heidt nézeteié (bár Luhmann már necces). Mi értelme van így bedobni egy nevet és egy komplex elméletet? Az utolsó két esetben semmivel sem tud meg többet az olvasó Jenninger beszédéről vagy Ramsey haláláról – szerencsére a fordító is érezte, hogy ebben a formában a könyv használhatatlan, így a végjegyzetekben található fordítói megjegyzések kimondottan hasznosak.
 
De nem csupán számtalan autoritás-refenciaként sorakozó névvel van feldúsítva a könyv, hanem sokszor úgy érezheti az olvasó, hogy Breithaupt elképzelésekkel is dobálózik. Ennek egyik legékesebb példája a következő: „A nyugati kultúrának nemigen van még egy olyan intézménye, mint a színház, amelyet ennyire meghatározott volna a közös átélés és a beleérzés gyakorlata. A görög demokrácia is innen ered.” Egyfelől, bár sokak számára evidens lehet a színház és a görög demokrácia kapcsolata, korántsem várható ez el mindenkitől. Másfelől az itt említett színházas gondolat kimondottan izgalmasnak ígérkezik (a szerző szerint is), még sincs részletesebben kifejtve. Vagy: „Azonban úgy gondolom, hogy nem az empátiából származik az indíttatás a humanitárius beavatkozásra, amiként azt oly gyakran feltételezik”. De kik és hol?
 
Az empátia árnyoldalai című könyv nem kis mennyiségű kultúr- és eszmetörténeti tudást vár el olvasójától. A germanisztika professzorától ez persze nem feltétlen meglepő: a német filozófiai hagyomány (melyből Breithaupt is kiindul az első, hosszú Nietzsche-fejezet keretén belül) kimondottan szerzőcentrikus tradíció, melyben filozófiai, esztétikai, irodalmi és filológiai szempontok és fogalmak gyakran keverednek. Ez a fajta irodalmias, esszéisztikus stílus, ami ennek a keveredésnek az eredménye, a kötet egyik fő jellegzetessége. Lássunk ismét néhány példát:
 
„Az objektív, tehát az észlelő ember azáltal képes felfogni a másik ember lenyomatát, hogy feloldódik”. „Az objektív ember önazonossága tehát abban áll, hogy nem rendelkezik identitással. Ő (szinte) semmi, nincs lábnyoma, nem rendelkezik önmagával, nincs énje”. „Az objektív ember éppígy utálja magát, ha egyáltalán. Csaknem semmit – ’presque rien’ – sem utál, jelesül éppen a semmiségét” A hosszú távú kapcsolatok empátiához kötődő értelmezéséről a szerző a következőképp szól: „Azt is jelenti továbbá, hogy gyengébbek lesznek a köztünk lévő határok, és a másik ember élménye a miénkké is válik. Bizonyos értelemben egy lénnyé válunk”.
 
Az ilyen jellegű irodalmias, gyakran metaforikus stílus talán sokakhoz közel áll. Mindenesetre érdemes felhívni rá a figyelmet, hiszen másokat esetleg épp elborzaszthat.
 
Nagy kár érte egyébként. Breithaupt kimondottan izgalmas példákat is tárgyal, mondandója pedig valóban gondolatébresztő és fontos. De ez nemigen derül ki az utolsó fejezetig. A szerző ugyanis itt foglalja össze a kötet motivációját, főbb pontjat, tétjeit és kontextusát. Itt válik igazán világossá, hogy sokan milyen viszonyt tételeznek a moralitás és az empátia között, ahogy az is, hogy az empátia gyakran individualisztikus jellege miképp áll szemben a moralitás közösségi voltával. Ugyancsak itt mutat rá arra, hogy az empátia mint a másik tapasztalatának megélése, miképp tudja diverzifikálni az ember saját tapasztalatait és világhoz való viszonyait, ezzel együtt pedig hogyan tehet fogékonyabbá a közösségi moralitással való kapcsolatteremtés iránt.
 
Breithaupt arra is felhívja a figyelmet, hogy az empátia elsődleges területe nem a morál, hanem a klasszikus értelemben vett esztétika, vagyis az érzékiség, az érzékelés. Rendben. Ám a mű azzal a gondolattal záródik, hogy „az esztétikára fogékonyabb emberek nem automatikusan jobbak erkölcsileg és nem is önzetlenebbek, habár a művészetkedvelők többsége valószínűleg nem borítaná lángba Rómát egy színjáték kedvéért”. Mintha az esztétika itt már nem az érzékelésre vonatkozna, hanem a diszciplináris esztétikára és a magaskultúra iránti fogékonyságra. Azon túl, hogy ez csúsztatás, valójában kimondottan rosszalló vélemény is, hiszen ha a moralitás egy kollektív természetű dolog, akkor inkább az interszubjektíve elérhető diszkurzivitásra kellene a hangsúlyt fektetni. A magaskultúrát sem mindannyian egyformán fogyasztjuk: a 20. század jól példázza, hogy művészetek, intellektualizmus és moralitás nem feltétlen jár kéz a kézben.
Tuboly Ádám Tamás

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK