Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Fordította: Krasztev Péter
Megjelenés: 2021
Oldalszám: 152 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-4931-50-8
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 2900 Ft
Webshop ár: 2175 Ft

KOSÁRBA
Ki szeret?

A ködös Bulgária gyermekei

https://konyvterasz.hu/
2021. szeptember 30.

Akár Bukowski vagy Salinger távoli rokona is lehetne, de a legjobb pillanataiban szerencsére nagyon is bolgár marad. A maga céltalanul kóborló, tesze-tosza hőseivel, akik csak azért szeretnének több pénzt keresni, hogy könnyebben meg tudják bocsátani a saját disznóságaikat. Mert gyarlóságból és vétkekből akad bőven Terzinszki kötetében, szerencsére olykor mindent beragyog a kaján irónia.

Ültünk a bolgár kiadó vezetőjével a szófiai vendéglő teraszán, és diszkréten búslakodtunk a nyár eleji napsütésben. Nálatok is csak az angol nevű szerzők mennek, fordult felém lemondóan. Nem, dehogy, próbáltam megvédeni a magyar ízlést, de aztán rádöbbentem, hogy bizony csattanós válaszként nem tudnék egy kortárs bolgár író nevét sem említeni. S vélhetően gondban lenne az átlagos olvasó, ha kortárs román, szlovén, szlovák vagy szerb szerzőt kellene felsorolnia. (Cseh és lengyel még csak-csak, köszönhetően a Párizsban még élő Kunderának.) A szomszédok valahogy messzebb vannak, mint ködös Albion sarjai. Vagy talán azért nem érdekelnek minket a Ká Európai szerzők, mert – mindent lecsupaszítva – egy nyelvet beszélünk?

Szóval, akkor megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal kortárs bolgár szerzőt veszek a kezembe, és szeretni fogom. Juszt is. Ez az alkalom pedig most érkezett el, amikor az 1970-es születésű Kalin Terzijszki beszédes című novelláskötetének (Ki szeret?) estem neki a Typotex világirodalmi sorozatában. Be kell vallanom, ha nem lett volna a fogadalmam, akkor már a negyedik, ötödik novella után leteszem. Hogy miért? A rövid válasz: mert nem bírom a végleg megkeseredett értelmiségi nyavalygását. A hosszabb választ pedig a bekezdés alatt olvashatják.

Azt mondja a Világ Legbölcsebb Embere a Két út közül az egyiken című darabban, hogy azok, akiktől elpártolt a szerencse és nem nagyon dúskálnak a boldogságban, két út közül választhatnak: „lehetsz jó ember, aki minden ok nélkül szereti az életét és az embereket, vagy lehetsz elkeseredett és megátalkodott véglény, aki gyűlöli az egész világot”.

Nem vetik meg az italt

Nos, Terzijszki szereplői javarészt az utóbbiak közül kerülnek ki. Értem én, hogyne érteném, hogy az első csoportról nehéz jó novellát írni, legfeljebb valamilyen kamu píárszövegre jók egy életmódmagazinban. Ám az ő hősei a nihil szakemberei: céltalanul bóklásznak mind konkrét, mind átvitt értelemben, unják az életüket és a munkájukat, nem vetik meg az italt, megvetően viszonyulnak a munkamániás, jól öltözött yuppie-k csoportjához és úgy általában azokhoz, akiknek az egzisztenciája jóval biztosabb lábakon áll.

A címadó és nyitónovellában kiugrott orvosokból lett költők (maga a szerző is orvos az eredeti végzettsége szerint) hegyezik a zabot, közben a nőkről hadoválnak lazán és bicskanyitogatóan, és azon agyalnak, hogy ki szereti őket.

A szöveget a csattanósnak szánt tragédia sem menti meg, nem mélyíti el a fecsegést.

Ráadásul a flegma szövegelésben, a fogyasztói társadalom nyegle kritikájában tucatszám találunk jobb és eredetibb hangokat Salingertől Palahniukig, piás semmittevésben és morgolódásban pedig nehéz lekörözni Bukowskit (hogy csak az angolszászoknál maradjunk). Ezért is tűnik lagymatagnak az önsajnálatban Terzijszki. Tipikus alaphelyzet a Séta a térben, kisebb kitérőkkel az időben felütése: „…ó, tegnap annyira bánatos voltam, annyira szerencsétlen és elkeseredett, hogy magamra vettem a sprőd kék dzsekimet, és kimentem az utcára.” És ez a céltalanság („megyek sehova”) hömpölyög a megáradó esővízzel együtt oldalakon át…

…és a céltalan heverészést sem

Ám aztán megérkezik az irónia, s kicsit minden szelídül. Persze az önírónia eddig is ott volt, érezni lehetett, hogy Terzijszkinél ez csupán póz, mert mindennek és mindenkinek (így önmagának) is ki akar osztani néhány fricskát. De csak akkor kezd el igazán összeállni, amikor ez az ironikus távolságtartás és karikírozás elsődleges poétikai elemmé válik. Mint például a Nyolcvanezer mérföldnyire a Női Piac alatt című novellában, amely történetesen egy életmód rovatba szánt szöveg paródiája. Life style bolgár módra, mert a felkért szerző nem a „nett és diszkrét ostobaságszagot árasztó” nagyvásárcsarnok steril világába kalauzol el, hanem a piacra, mert „ahol a rothadás, és ott az élet”.

Terzijszki ennek a rothadásnak a vigyorgó költője.

És ez a vigyor teszi elevenné a Gondok a takarítónővel című szöveget is, amelyben az idős házaspár már nem a drog miatt lezüllött és elhunyt fiukat szapulják, hanem – mert az „élet így-úgy ment tovább” – a házban dolgozó takarítónőt. Ettől válik sajátos ízűvé a Karácsonyi triptichon, amelyben két részeg angyal (?) segít a bajbajutott embereken: a balesetben megsérült nőkön, egy ilyenkor is dolgozni kénytelen prostin, illetve egy öngyilkosjelölten. A profán segítségnyújtásba még az ítélkezés is belefér, amikor az egyikük lazán hátbarúgja a sérült feleségével nem törődő, az autószerelőjével hosszan beszélő férjet. Mert persze jó dolog egy meggyötört élet után felkerülni a mennybe, de azért némi földhözragadtabb segítség sem árt addig.

Megmentik az öngyilkosjelöltet

És igen, az irónia hozza lendületbe A megértés fáradalmait, amely a kötet záródarabja és a kötet legnagyobb lélegzetvételű novellája. Hiszen a felvilágosodás óta hol erősebb, hol gyengülőbb követelmény minden valamirevaló gondolkodó számára, hogy értelmező módon álljon hozzá a világ jelenségeihez, és legfőképpen a saját életéhez. Anton K. már kisgyerekkorától elkezdi a megértés hosszú folyamatát, hiszen „ebben az idegen és vészjósló Világban” túl sok olyan vár rá, amit meg kellett érteni. A megértés sokszor kiüresedett kényszere és vele járó vékonyka boldogság végül egész életére rányomja a bélyegét, és bármiféle feloldozás vagy jutalom helyett csupán mérhetetlen fáradtságba (öregségbe és elmúlásba) torkollik. Az ész, a ráció messze nem ül diadalt, lefeljebb csak uralkodhat a meggyötört elme és a nyúzott test fölött.

Ki szeret? legerősebb darabja mégsem ez, hanem a Verekedések. Az alaphelyzet igencsak szokványos: igencsak betintázva érkezik haza a férj, és a feleség jogos felháborodása végül verekedésbe torkollik. A nő kezdi, a férfi fejezi be, folyik a vér. Aztán a magánytól való félelem mégis összeboronálja őket.

Nagyon sokféleképpen lehetett volna elrontani ezt a novellát, és igen vékony a jég a családon belüli erőszak ábrázolása alatt, ha az nem annak teljes tagadása – vagyis a már többször bejárt út – felé vezet.

Itt viszont akkor csillan fel az egymásrautaltság (szerelem?) lefegyverző ereje, amikor a legkevésbé várjuk. „Minden, ami elmúlt, létezik, de legalább egy másodpercre elveszíti a jelentőségét. A kezük remeg, a kezük jobban sír, mint a szemük. A világ összes kedvességével érintik meg egymást.” És akkor a zárlatban megint megszólal az irónia, ami még csavar egyet a képleten, és nem enged a pátosz hamisságának. Remekmű!

A három-négy kiemelkedő novella mellett van pár ügyes kézzel megírt szöveg, ám itt sok mindent feláldoz a csattanó, a poén érdekében (Egy nyakkendő történeteNarancssárga, majdnem barna). És ezen még az sem segít, hogy egy ilyen teljesen áttetsző, egyetlen – nem is túl eredeti – csavarra felhúzott történet elé a kötet talán legrejtélyesebb felütését illeszti (Szerelem). A Nevermore részeges bolyongását is fel lehet fogni az alkoholizmus leegyszerűsített, nyílegyenes és főként tréfás odüsszeiájának (egy csőben zajlik), ám messze nincs benne annyi átütő erő, mint a fentiekben.

Felemás – megengedőbben: sokszínű – novelláskötet a Ki szeret? amelyet egyszerre hat át a kelet-európai nyűglődés és önsajnálat, illetve teszik olvasmányossá a bevett angolszász dramaturgiai elemek, hogy aztán a legjobb részeiben igazi bolgár pillanatképpé nemesedjen. Egy helyzetjelentéssé a kicsit távolabbi szomszédról.

Papp Sándor Zsigmond

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK