Orosz István Mekkora kép! című kötetében olyan esszéit gyűjtötte össze, amelyek a perspektíváról és annak úgynevezett „vadhajtásairól” szólnak. De mi köze volt ehhez Shakespeare-nek?

A művészet a valóságot tükrözi, avagy a tükör elrejti azt előlünk? – e kérdést is felveti a rézkarc mesterének könyve. Nem véletlen, hiszen Orosz István grafikus munkásságát a téri illúziókeltés megjelenítésére kifejlesztett perspektivikus ábrázolás túlzásaira, a Leonardo da Vinci kora óta létező anamorfózis technikájára építette fel, annak kutatójává, mesterévé lett. E mágikus eljárásnak a során Orosz István alkotásait úgy torzítja el, hogy képe csak egy bizonyos nézőpontból vagy tükröződő felületek közbeiktatásával kapjon értelmet.

A titokzatos eljárás Leonardótól származható, akinek a kéziratlapjaiból összeállított, 12 kötetes Codex Atlanticusában (1478) található két vázlatrajzát tartja a szakma a műfaj első ismert megjelenésének. Ám a mai napig leghíresebb, anamorfózist használó mű ifj. Hans Holbein 1533 tavaszán festett Követek című képe. A műfaj pedig – szemmel látható módon – „túlélte” a reneszánsz kort, a XX. században is több alkotó (Salvador Dalí, Max Ernst) foglalkozott vele. Legjelentősebb képviselője tartjuk számon Orosz Istvánt, akinek az 1980-as években születtek meg első, tükörhengeres anamorfózisai, amelyeket még számos (Anamorfikus testájak sorozat, 80-as évek vége, Lépcső-sorozat 90-es évek, Szem, tükörhengeres anamorfózis 1999, Önarckép Alberttel, 2002) követett.

Adott volt tehát, hogy Orosz István egy kötetbe gyűjtse gondolatait erről a szemet kápráztató műfajról. A Mekkora kép! célja elsősorban, hogy segítse az olvasót az anamorfózis megértésében, amelynek görög eredetű neve visszaformálást jelent, és olyan, látszólag amorf ábrákra vonatkozik, amelyek akkor válnak értelmessé, ha egy tükörtárgy, többnyire henger vagy kúp felületén jelennek meg. Szerencsére Orosz anekdotázva, nagy mesélőkedvvel osztja meg velünk ismereteit úgy, hogy személyes élményeken és példákon keresztül világít rá a műfaj ismérveire. Az írások a hatalmas ismeretanyag ellenére sem tudományos igénnyel íródtak, így lábjegyzetekből is keveset találunk, nincs is szükség rájuk. Helyette olyan költőktől találunk idézeteket, mint Dante, Shakespeare vagy Villon. Azt is megtudhatjuk, miért választotta a szerző grafikáin az Utisz (jelentése: Senki) álnevet, amelynek kettős jelentését használta fel a leleményes Odüsszeusz egy kalandjában.

A kötet első két esszéje (Da Vinci és a migránsok, Egy ismeretlen Leonardo) a reneszánsz mester már említett két rajzával foglalkozik, amelyeken egy csecsemőfej és szem fedezhető fel. Majd egy egész fejezeten keresztül olvashatunk Albrecht Dürer 1515-ös rinocéroszmetszetéről, amely Orosz Istvánt is megihlette, több ízben is fellelhető alkotásain (Rinocérosz I. 2010, Rino rajzoló 2013, Szélrózsák I. 2017). A még egyszer a Rinóról némiképp kilóg a kötetből, hiszen ezúttal azt követhetjük nyomon, miért érzi szükségét minden valamirevaló grafikus Dürer óta – aki sosem látott ilyen állatot –, hogy metsszen, rajzoljon egy rinót.

A következő passzusokban részletesebben megismerhetjük Hans Holbein híres anamorfikus Követek című festményét, illetve a rajta látható elnyújtott és látszólag értelmetlen formát, amelyet, ha „ferdén és messziről” nézünk – megfogadva Shakespeare javaslatát –, értelmessé válik a kép és egy emberi koponya rajzolódik ki. A későbbi részekben olyan Shakespeare-művekről olvashatunk, amelyek soraiban szerepel az anamorfózis, és megtudhatjuk, Orosz szerint milyen jelentéssel bírt ez a technika a XV.-XVI. században. Megismerhetjük Bocskay György, II. Miksa titkára és tanácsosa gyönyörűséges kalligráfiáit, akinek mintakönyveiben a szemet becsapó (trompe-l’oeil) hatású grafikákon apróbb-nagyobb lények kerültek a sorok mellé azt a hatást keltve, hogy nem festették, hanem csak odahelyezték őket a lapokra.

Az utolsó fejezet René Magritte Tiltott másolás (1937) című képéből indul ki, amelyen egy tükör előtt álló férfi portréja látható hátulról, ám a tükörben ugyancsak ezt látjuk. A mű és a valóság, eredeti és másolat viszonyát elemző gondolatok messzire vezetnek, a festményen látható Poe-könyvtől kezdve a kannibalizmuson át a véletlen szerepéig, és Arthur Koestler parajelenségekről írt elméletéig. Érdekes és tanulságos szellemi utazás.