Vajon igaz hívő az, aki egy kínai Szűz Máriához és kis Jézushoz imádkozik? Vajon valóban a gyávaság a legnagyobb bűn? Vajon az igazság volt, van vagy lehet, vagy nem más, mint esemény, mint konstelláció – mint lehetőség? Ilyen és hasonló súlyú kérdéseket találunk a kötet középső tanulmányaiban, hogy azután megmaradjunk: Nietzschénél. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Czeglédi a Zarathustra szerzőjének egyik legérzékenyebb, legalaposabb honi értelmezője; az ukrónia témája kapcsán pedig lehetetlen volna nem szólni éppen arról a Nietzschéről, akinél a perspektíva performatív aktusként működteti az igazságot – utóbbiról így sosem tudhatjuk, hol és mikor történik. Czeglédi remek érzékkel mutat rá: az önteremtés nietzschei koncepciója nem más, mind belsővé tett perspektivizmus, mellyel Nietzsche mindenkor és bárhol jelenvalóvá teszi az igazságot – és így lesz a sehol-föld és a semmikor-idő örök visszatéréssé.

„Utópia – sehol-föld; ukrónia: semmikor-idő” (15.). Az ukronisztikus gondolkodás tehát a mindenkori valóságnak (jelentsen ez bármit) nem a tér-, hanem az idővonatkozását függeszti fel. Czeglédi András tanulmánykötete az ukrónia problémája mentén (sok egyéb mellett) a „poétikus történetírás” lehetőségét, konkrétabban pedig lehetőség és valóság viszonyát vizsgálja, s teszi mindezt – a tőle megszokott módon – a lehető legváltozatosabb témákat érintve.

Vajon sejtette-e Kant, hogy a Megfigyelések lapszéleire és üresen maradt oldalaira írott reflexióit két és fél évszázaddal később „az úgynevezett antropológiai fordulat első hiteles dokumentumaként” (73.) olvassák majd? Vajon összeérhet-e egymással valaha a lehetőség és a valóság, és vajon tanúsítható-e ez a találkozás? – teszi fel a kérdést Czeglédi a Kafka–Buber hatástörténet kapcsán. Vagy megfordítva: lehetséges volna, hogy pusztán a tanúsítás ténye dönt arról, mi számít valóságnak? S íme, a válasz: a következő tanulmányban Bibót „társadalomterapeutaként” értelmező Czeglédi amellett érvel, hogy „Marx páter” és „Freud apát” szülőatyját hermeneutaattitűd, „rejtett irónia és fekete humor”, és a „tudatos és vállalt naivitás” mellett az utópisztikus (strukturálisan determinisztikus) pozícióval szembeni gyanú tette voltaképpeni „ukrónistává”...

Vajon igaz hívő az, aki egy kínai Szűz Máriához és kis Jézushoz imádkozik? Vajon valóban a gyávaság a legnagyobb bűn? Vajon az igazság volt, van vagy lehet, vagy nem más, mint esemény, mint konstelláció – mint lehetőség? Ilyen és hasonló súlyú kérdéseket találunk a kötet középső tanulmányaiban, hogy azután megmaradjunk: Nietzschénél. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Czeglédi a Zarathustra szerzőjének egyik legérzékenyebb, legalaposabb honi értelmezője; az ukrónia témája kapcsán pedig lehetetlen volna nem szólni éppen arról a Nietzschéről, akinél a perspektíva performatív aktusként működteti az igazságot – utóbbiról így sosem tudhatjuk, hol és mikor történik. Czeglédi remek érzékkel mutat rá: az önteremtés nietz­schei koncepciója nem más, mint belsővé tett perspektivizmus, mellyel Nietzsche mindenkor és bárhol jelenvalóvá teszi az igazságot – és így lesz a sehol-föld és a semmikor-idő örök visszatéréssé.

Kierkegaard és Nietzsche: egy újabb meg nem történt találkozás, Nietzsche hallott ugyan a dán filozófusról (akit „az egyik legmélyebb pszichológusként” említettek neki, de olvasni nem olvashatta). A kettejük közti legvalóságosabb találkozási pont maga az ukrónia, tudniillik az idő mint paradoxon, melyet Nietzsche a lehetőség visszatéréseként, Kierkegaard pedig a valóság ismétlődéseként ír le.

Dosztojevszkij és Nietzsche: túl sok, túl későn? 1887-ben az Egérlyuk francia kiadását olvasva (amely, mint megtudjuk, nem egyszerűen fordítás, hanem kompiláció volt), Nietzsche a tőle megszokott keresetlen drámaisággal kijelenti: az orosz író az egyetlen olyan pszichológus, akitől még ő is tanulhatott. Mindenesetre plauzibilisnek tűnik Czeglédi azon állítása, miszerint Nietzsche részben a Dosztojevszkij-élmény hatására mondott le végleg az opus magnum megírásáról.

Az ukrónia problémája nyomán elkerülhetetlenül felmerülő ontológiai alapkérdés a kötet utolsó szövegében Nietzsche és Burckhardt eltérő Lorrain-impressziói alapján tematizálódik. S ha már Claude- üveg, a logikus kérdés: vajon mit észlelünk egyáltalán, lehetőséget vagy valóságot?

Czeglédi András legújabb kötete igazi olvasmányélmény, a szó gadameri értelmében: tudniillik nem tanácsos letenni. Az őt ismerők számára nem okoz majd meglepetést a szerző lenyűgöző lexikális tudása, történészi alapossága, teoretikus lényeglátása, ahogyan az sem, hogy írásaiban mindez – ízlés és szükség szerint – érzékeny és mégis szabatos metaforikával, remek humorral és tapintható személyességgel párosul. Az Ukrónia és vidéke ugyanis maga is tanúságtétel: lehetőség és valóság lehetséges találkozásiról.