Aligha akad olyan ember, aki ne gondolkodna el élete során többször is kezdetről és végről, mármint az univerzuméról. A sajátjáról is, persze, de ez a kettő szorosan összefügg, és nemcsak a sci-fikben. Hiszen a por, amiből vétettünk, ugyanaz az anyag, amelyből a világegyetem legapróbb részecskéi is “megalkottattak”. E tanulság egyszerre triviális és felkavaró: különlegesnek tekintett bolygónk és egzisztenciánk oly jelentéktelen, hogy a mindenség léte szempontjából nem oszt, nem szoroz. A világegyetemnek egy viszkető pont sem vagyunk végtelen hátán. Valami azért mégiscsak izgalmas ebben a semmi-létben: hogy a nagybecsű univerzum még csak nem is sejti, de az emberek, ezek a kis láthatatlan hangyák megfigyelik, képletekkel leírják, miközben egyre többet és többet tudnak meg róla... Katie Mack elméleti asztrofizikusként nem vacakolt, amikor szakterületet kellett választania: lecsapott a legizgalmasabb kérdésekre. Hogyan lett, és hogyan lesz vége? A többi tulajdonképpen nem is túl érdekes, gondolhatnánk, ám a szerző pillanatok alatt megingatja a csillagászati témájú könyvek terén szerzett tapasztalatainkat, miszerint azok addig a pontig izgalmasak, amíg el nem kezdenek a fizikáról szólni. Az amerikai kozmológusnő a hétköznapi olvasó számára is tökéletesen befogadható módon mélyed el a kozmosz titkaiban, aminek megértéséhez sokszor még a lakásunk helyiségein sem kell túllátnunk. Itt van például a sokat emlegetett entrópia, a kozmikus rendezetlenség elve, ami felé univerzumunk is halad – ezt mindenki megtapasztalta már, aki próbált valaha rendet tartani az íróasztalán, emlékeztet a szerző, és olyan szemléletes példákkal illusztrálja az entropikus folyamatokat, mint egy szép, rendezett, egyben lévő tojás felverése, ellenkező irányban pedig egy kupacba hányt puzzle kirakása. Vagy tegyük fel, hogy megfigyeljük egy mikroszkóppal a porrészecskéket egy párás szobában, és azt vesszük észre, hogy azok képesek kondenzálni maguk körül egy kis vizet – így működnek a fekete lyukak közül a “kicsi, de halálos” változatok is a világegyetemben. Ahogy az univerzum tágulását is sokkal könnyebb elképzelnünk egy harmonikaszerűen széthúzott „lépcsőjáró” rugós játék segítségével: maguk a karikák épphogy csak egy kicsit távolodnak egymástól, de a két végpont között akár méternyi is lehet a távolság – vagyis a távolabb lévő dolgok gyorsabban távolodnak. Csupán felvillantott példák ezek Katie Mack szórakoztatóan tudományos kötetéből, amelyben sok humorral, fricskával, szellemes ötlettel tálalja az asztrofizikát, elragadva olvasóját a végtelen távoli múltba, hogy ott ámulva megpillanthassa a végtelen távoli jövőt.