Nem az emberi civilizáció, nem is a Föld végéről, hanem az egész kozmikus rendszer összeomlásáról szól Katie Mack könyve.

Lássuk be, az elég jó (nekünk) és meglehetősen ritka (sajnos), ha egy tudományos ismeretterjesztéssel foglakozó tudósnak kifejlett humorérzéke is van a közléskényszere mellett. Katie Mack azon kevesek egyike, aki képes arra, hogy a legelvontabb témát is közel hozza a hétköznapi halandókhoz. Mert mi lehetne elvontabb, mint az, amit garantáltan soha egyetlen ember sem fog megtapasztalni?

A mindenség vége – attól függ, honnan nézzük – egyszerre közeli és távoli. Közeli, hiszen a megszűnés azt a világot érinti, amiben mindannyian létezünk, s távoli, hiszen a bekövetkezése – a legpesszimistább jóslatok szerint is – hosszú-hosszú évmilliók múlva esedékes. (Nem is nagyon van értelme ilyen távlatban a „pesszimizmusnak”.) Mondjuk, ha „csak” évezredeink lennének hátra, az is pont ugyanolyan lenne:

LENYŰGÖZŐ ÉS IJESZTŐ!

Az ijesztőségét talán nem kell ecsetelni, hiszen mindenki/bárki, akit megcsap a végesség tudata, képes arra, hogy magába fordulva rettegjen. Ugyanakkor – és talán ez a fontosabb – lenyűgöző a vég, hiszen olyan léptékben kell gondolkodni, ami messze meghaladja tyúkszaros kis életünket, de még a bolygónkat és a Naprendszerünket is.

VALAMI NAGYON NAGYRÓL VAN SZÓ, AMI NEM CSAK

„kozmikus” méretű, hanem az egész létező kozmoszt magába foglalja. Szó szerint: mindent. A mindenség végét – ahogy a kezdetét – nem lehet „kívülről” szemlélni. Illetve lehet, de nem a maga valóságában, hanem értelmi képességeink segítségével, a rendelkezésünkre álló tudományos eredmények figyelembe vételével.

AZ EMBER(ISÉGE)T MINDIG FOGLALKOZTATTA A KEZDET

és a vég, s mert az időben létezünk, logikus feltételezésnek tűnt, hogy ha valami elkezdődik, az szükségszerűen véget is ér. Ennél többet tényszerűen a személyes létezéséről sem nagyon mondhat(ott) az ember, nem hogy a világmindenségről… amit igazában elképzelni sem tudott évezredeken keresztül. Némi támpontot és segédletet a vallás adott, de a vallások által vázolt világvége-teóriák inkább szimbolikusak, mint a várható események tényszerű leírásai.

AHOGY A FILOZÓFIA IS

inkább „csak” a háttérfogalmak (minden, semmi, kezdet, vég, idő, időbeliség) tisztázásában kapott szerepet. Persze, ez sem csekélység, hiszen ezek nélkül a tudomány sem tudná feltenni azokat a kérdéseket, amelyekre választ keres.

KATIE MACK KÖNYVE AZÉRT (IS) LENYŰGÖZŐ, MERT

kitetszik belőle, hogy a tudománynak van/lehet válasza a végsőnél is végsőbb kérdésekre. Illetve egyelőre ott tartunk, hogy vannak válaszai – a többes szám ebben az esetben nem túl örömteli, de azt (is) jelöli, hogy léteznek lehetséges forgatókönyvek arra nézvést, hogy miként ér véget a mindenség története.

AZ A MINDENSÉG VÉGE EZEKRŐL

a forgatókönyvekről szól, azt mondja el – némi alapozás után –, hogy a tudomány mai állása szerint a fizikusok és csillagászok eredményeiből milyen világvégék következhetnek. Sőt azt is érthetően – itt-ott viccesen! – írja le, hogy a tudományos megalapozottsággal feltételezhető változatoknak mi áll a hátterében.

BELELAPOZVA A KÖNYVBE, LÁTVA A SZEMLÉLTETŐ ÁBRÁKAT,

könnyen visszariadhat a természettudományos szempontból mérsékelt képzettséggel rendelkező olvasó. Azt képzelheti, hogy „nekem ez úgyis magas”. Nos, megnyugtathatok mindenkit, hogy Katie Mack tudja, miként lehet a témát úgy üstökön ragadni, hogy lépésről-lépésre haladva a legelvontabb bölcsész is megérthesse-megélhesse a könyv által kínált izgalmakat. Az meg csak bónusz, hogy közben olyan csillagászati, fizikai és kozmológiai alapfogalmakkal is megbarátkozhat, amelyek eddig legfeljebb azért szerepeltek a szótárában, mert már Nick Cave is énekelt valamit a Higgs-bozon-ról.