A séta eseménye nemcsak Baudelaire (és Benjamin) flâneurjét, hanem Rousseau magányos sétálóját is megidézheti, hiszen a művészet sokszor az emberi létezés legvégső kérdéseihez vezeti el a szemlélődőt. A naplóbejegyzéseket dátum és helyszín, illetve a kiállítás címe tagolja, adott esetben pedig tovább bontja az oldaltükröt a művész és alkotása megjelölése, bár a szövegegységek ennek ellenére is egybefolynak, ami megnehezíti az olvasást. A széles margókra saját (vitatkozó és lelkesedő) jegyzeteim kényelmesen elférnek, amellett, hogy a szerző ide ékeli be azokat a megjegyzéseit (szakirodalmi idézeteket, életrajzi megjegyzéseket, versrészleteket, személyes emlékeket), amelyek a gondolatmenetet megbontanák, illetve innen „lógnak bele” a szövegbe az alkotások fekete-fehér fotói.

A naplóírás személyességével szólal meg Földényi F. László a közel három évtized feljegyzéseit tartalmazó kötetében, amelynek alapját egy különös rítus adja: amiatt kezdett jegyzetelni a múzeumokban, hogy megszabaduljon az intézmények nyomasztó, „varázstalan” légkörétől, és a fekete Moleskine-be töltőtollal tett bejegyzések rítusa az elmélyedést, a képekkel való párbeszéd megnyitását segítette. Az előszó Diderot-t fontos elődként nevezi meg, aki a Szalon-kiállításokról írt kritikáiban a rácsodálkozást és a varázslatban való feloldódást össze tudta kapcsolni a kritikai látásmóddal és a minőségérzékkel. Földényi F. reflexióját Diderot-ról annyiban kiegészíteném, hogy szerencsére mindkettejüknek van humora, amely segíti az azonosulást a múzeumi terekben bolyongó alakkal.

A séta eseménye nemcsak Baudelaire (és Benjamin) flâneurjét, hanem Rousseau magányos sétálóját is megidézheti, hiszen a művészet sokszor az emberi létezés legvégső kérdéseihez vezeti el a szemlélődőt. A naplóbejegyzéseket dátum és helyszín, illetve a kiállítás címe tagolja, adott esetben pedig tovább bontja az oldaltükröt a művész és alkotása megjelölése, bár a szövegegységek ennek ellenére is egybefolynak, ami megnehezíti az olvasást. A széles margókra saját (vitatkozó és lelkesedő) jegyzeteim kényelmesen elférnek, amellett hogy a szerző ide ékeli be azokat a megjegyzéseit (szakirodalmi idézeteket, életrajzi megjegyzéseket, versrészleteket, személyes emlékeket), amelyek a gondolatmenetet megbontanák, illetve innen „lógnak bele” a szövegbe az alkotások fekete-fehér fotói.

A kronológia és a térben való mozgás sajátos véletlenszerűséget hoz létre a kiállítások és a műalkotások között, a kora újkor a modernséggel, az antik a kortárssal válhat határossá, ezeket a kapcsolódásokat tovább erősítik Földényi F. saját asszociációi. Így jelenik meg Carpaccio Krisztusának szenvedésében Pasolini filmjeinek hangulata, vagy Mantegna Máriájában Kleist O. márkinéja. Számomra ez a képzőművészet present perfectje, ahogyan elmúlt korok alkotásai egyfajta időkapszulaként bukkannak fel a múzeumok heterotópiájában, és megnyílnak a tekintetnek: „Grammatikailag múlt időben, de nem egyszerű, hanem a jelenben is ható múltban” (33.).

Ezt az igeidő-metaforát a szerző a dadára vonatkoztatva fejti ki, Magritte fotóinak 1994-es budapesti kiállításáról írt hosszabb reflexiójában. A dadáról a 2005-ben a Centre Pompidouban rendezett nagy kiállítás kapcsán is értekezik: a mozgalom társadalomfilozófiai vetületeit ember és hatalom, káosz és rend, szabadság és hagyomány viszonyában tárja fel, illetve a kiállítás koncepcióját mutatja be, amelyet a modernségben megszületett múzeumi kultúra kritikájaként és felülírásaként értelmez. A tárlatok egymás mellé kerülése a város és a könyv terében igazán termékeny: a dada-esszét a Grand Palais nagy melankóliakiállításának leírása előzi meg, amelyet a dátumok szerint egy nappal később látott a kötet flâneurje. A kronologikus rendbe helyezett közel háromszáz műtárgy összeválogatásában túl nagy hangsúly került a képek tárgyára, a motívumok keresésére és szemiotizálására, holott, ahogyan az ismerhető Földényi F. vonatkozó monográfiáiból is, „a melankólia rejtélyes parazita természete” (187.) nem egyszerűsíthető le ilyen módon. (A szerzőhöz szintén jellegzetesen kötődő Caspar David Friedrich és a német tájképfestészet is számos alkalommal megjelenik a séták során múzeumi tárgyként és asszociációként egyaránt.) A dátumok alapján ugyanebbe a decemberi hétvégébe egy Louvre-látogatás is belefért: David Horatiusok esküjét és Girodet Endymionját a sötétség és a fény dinamizmusán keresztül értelmezi a szerző, szándékosan zárva ki a festmények által megidézett történeteket.

A könyvet egy 2011-es konferencia-előadás szerkesztett anyaga zárja le (Visszatérhet-e az intimitás a kortárs múzeumokban?) a múzeumi kultúra történetéről és válságáról, építészeti és befogadásesztétikai kérdésekről, XIX. és XX. századi múzeumkoncepciókról, sűrítve azokat a jelenségeket és feszültségeket, amelyekkel a séták során az olvasó is szembesült.