Többször írtam már, hogy egy jó ideje tudatosan vadászom az Európai Unió Irodalmi Díjával kitüntetett könyveket, mivel remek lehetőség arra, hogy az általános trendtől eltérő, hazánkban kevésbé ismert szerzők műveivel ismerkedjek meg. Nemrégiben így találtam rá a portugál Frederico Pedreira: Az alvajáró tanúságtétele című kisregényére és a szlovén Anja Mugerli: A méhcsalád című novelláskötetére is.

Számomra a cseh szerző eddig egyet jelentett Hraballal és Kunderával, a kortárs cseh írókat egyáltalán nem ismerem, már csak ezért is érdekelt Lucie Faulerová kötete.

A figyelemfelkeltő cím és borító mögött rejlő tartalom nyers, karcos, olykor zavarba ejtő, mégis magával ragadó próza.

A regény tulajdonképpen a 23 éves Marie képzeletbeli szürreális vonatútja, ahol a számára legfontosabb személyek az utastársak alakjában öltenek testet, a kupé ablakába nézve a saját arcképe mögött életének pillanatképei villannak fel.

Gondolatai ütemesen kattognak a lapokon, oda-vissza járnak a gyermekkor boldog percei, emlékei és a közeli múlt borzalmas eseményei között.

Az apró mozaikdarabkákból lassan bontakozik ki előttünk a családi tragédiák sora. Az anya távozása, a húga betegsége, majd rejtélyes öngyilkossága, melyekre nem csak az olvasó, de a főhősnő sem kapott eddig megfelelő választ. Miközben az öngyilkossági statisztikákat bújva kétségbeesetten keresi az okokat, saját magát marcangolva küzd a fejében lévő démonokkal és a permanens lelkiismeretfurdalással.

Tudnia, éreznie kellett volna, hogy mire készül a húga? Megakadályozhatta volna? Felülbírálhatta volna egyáltalán a döntését? És mi van, ha meggondolta magát, csak már túl késő volt hozzá?

A könyv első harmadában a lányhoz hasonlóan mi olvasók is szinte elveszünk a történetben, úgy tűnik, hogy a cikázó gondolatfolyam egy végtelen alagút mélyére vezet. Amikor felsejlik előttünk egy-egy fájó múltbéli titok Marie a képzeletbeli szerelvény hirtelen egy váltóhoz ér és teljesen más irányba kanyarog tovább. Ám ahogy haladunk előre az úton Maria fájó emlékei lassan kezdenek illeszkedni egymáshoz és értelmet nyernek a korábban elhangzott félmondatok.

Az írónő szinte az utolsó pillanatig kétségek között tartja az olvasóit, hogy hol ér véget ez az utazás, sikerül-e megvívnia Marienak a lelkében dúló harcot, ám a sok vakvágány után szerencsére felcsillan a fény az alagút végén.

Az Akkor nekem annyi! egy igazán különös, fájdalommal és félelemmel teli történet, ahol végül az életbe vetett hit győzedelmeskedik a halálvágy hívogató démonai felett.

Remélem, hogy a @Typotex_Kiadó még sokáig folytatja a Világirodalom sorozatát.