Immáron sokadjára vagyok kénytelen megállapítani, hogy az Európai Unió Irodalmi Díja lehet, hogy nem az elismert írók korszakos remekműveit jutalmazza, de rendszerint mégis felhívja egy-egy olyan szerzőre a figyelmet, aki nagy valószínűséggel e kitüntetés nélkül nem jelenne meg – jelen esetben magyar – fordításban.

„Régebben úgy gondoltam, apa egy mamutfenyő. A legnagyobb a világon. Mint a Hyperion, ami majdnem száztizenhat méter. Csakhogy apa Madla halála után kezdett belesüppedni a földbe. Kérge elszürkült, ágai legörbültek, és apát már nem nevezhetem el egyik fáról sem, amit az atlaszokban találtam.”

Lucie Faulerová neve ennek tükrében nem valószínű, hogy sokaknak túlzottan ismerősen csengene (a kortárs cseh irodalom legfontosabb alakjainak magyarra ültetése egyébként sem halad túl jól), pedig a személyében egy olyan alkotót ismerhetünk meg, aki már rég túllépett az idehaza is nagy sikert aratott hrabali vagy kunderai látásmódon, és egy olyan szöveget írt, ami nagyon mai, nagyon fiatalos, nagyon bevállalós, és nagyon-nagyon kegyetlen.

„A statisztikák szerint mégis tíz emberből kilenc nem éli túl, ha leugrik a hatodikról. Olykor a tizedikre gondolok.”

Faulerová egy ősrégi toposzt (az élet egy út, jelen esetben egy vonatút) használ fel második regénye alapjául, aminek narrátora, a huszonhárom éves Marie egy képzeletbeli és rettentően szürreális vonaton ülve tekint végig élete eseményein, hogy az időben ide-oda ugrálva próbáljon meg rájönni, mi vezette el imádott húgát az öngyilkossághoz, és mi miatt került ő egy olyan állapotba, amiben találhatják az olvasók.

Az 1989-es születésű szerző a szövege rendező elvévé is a vonatozást választotta, hiszen művében az egyes emlékek folyton folyvást visszatérnek, gyorsan cserélődnek, és hirtelen, egy-egy képzeletbeli „váltó” segítségével új sínpárokra ugranak. Ennek köszönhetően természetesen az olvasó sokáig csak az sötétben tapogatózik, és csak nehezen értjük meg, hogy mi miatt és hogyan is következett be a húg öngyilkossága, és mi történt az idők során Marie-val, aki folyamatosan küzd nem csak azzal a kérdéssel, hogy tehetett-e volna bármit is testvére érdekében, de a saját belső démonaival is. Aztán az oldalak fogyásával persze a szöveg is egyre inkább összeáll, garantáltan meglepve, megdöbbenve az addig az orránál fogva vezetett olvasót.

Az Akkor nekem annyi! ennek tükrében egy nagyon különleges és nagyon kegyetlen kisregény, amit sok minden miatt érdemes olvasni, legyen az a nem mindennapi felépítése, szókimondó narrációja vagy mélysötétbe hajló témáinak fontossága. Azt hiszem, Faulerovával egy igazán érdekes szerzőre lelt a Typotex kiadó.