Logikai okfejtések és tudományos kétely mozgatják ezt a belső párbeszédet, olyan szerző dilemmái, aki a látás-kutatás majdnem egész fejlődését megtapasztalta. Julesz Béla azon tú1, hogy megélte a hasított-agy kísérletek, vagy az agy kolumnális szerveződését bizonyító munkák fénykorát, az alacsony szintű (korai) látás tanulmányozásának eredeti módszereivel aktívan járult hozzá ehhez a fejlődési folyamathoz. Két olyan paradigmát kell kiemelni, melyek összekapcsolják a pszichofizikai adatokat a neurofiziológiai vizsgálatokat: a randompont-sztereogram lehetővé tette a binokuláris látás számos mechanizmusának feltárását, és a textúra-elválasztás, ami a figyelemelőttes finger-detekciót hangsúlyozza.
A könyv (Julesz, 2000/1995) egy nemzetközi konferenciára adott válasz, amit a szerző 65. születésnapja alkalmából szerveztek (A pszichofizika, a neurofiziológia és a komputációs látás összekapcsolása címen, 1993-ban). Annak megfelelően, hogy az altreregó (A) és a belső kritikus (B) vitái általánosabb érvényű, vagy specifikus témákat járnak körül (mert számos jelenségre nem adhatnak végső magyarázatot) a dialógusok is elkülönülnek. Az első rész hét fejezet a vizuális percepció általános problémáit, az elméletnek a matematikával vagy a fizikával való viszonyát, a látás pszichobiológiájának a test-lélek problémában elfoglalt helyét tárgyalják. A hátra levő hét dialógusban a kísérleti fejlemények konkrétabb tényezői kerülnek átbeszélésre.
Az 56-os Magyarországról az Egyesült Államokba emigráló kommunikációs mérnök mikrohullámú relékapcsolókat tervezett és radarmérnöki állást töltött be. New Jersey-be kerülve a Bell Laboratórium új kutatási tendenciáinak hatására fordult a kísérleti pszichológia felé. Ez az időpont egybeesik a számítógépek megjelenésével, ami hirtelen újraélesztette számos második világháborús stratégiai fontosságú probléma megválaszolásának reményét. Így vezet el a légi felderítés régi kérdése, hogy miként lehet térlátással megvalósítani az álcázást" (17. o.) a randompont-sztereogram vizsgálatokig. Az egy szemmel is tapasztalható jelzések általában csak tökéletlen támpontjai a térészlelésnek, míg a binokuláris látás - a két eltérő retinális kép diszparitásának köszönhetően kiküszöböli ezt, mert "az álcázott objektum rögtön előbukkan, miután mélységet nyer" (39. o.).
Klasszikusnak tekinthető kísérletében a binokuláris diszparitást fehér és fekete pontok véletlen halmaza adja, melyek a jobb és bal szemnek megfelelően egy-egy négyzetet alkotnak. Noha egy szemmel csupán differenciálatlan pontfelhőt látunk, binokulárisan megtörténik ezek fúziója, s a korrelációban levő területek mélység-élményt keltenek (gyakran mint különböző mértani figurákat alkotó fantom-pontok a pontfelhő közepén). Tehát túlteng az álcázás, a félrevezetés. Egyformán becsaphat az a Mona Lisa festmény, amit fejjel lefelé próbálnak eladni, s így nem vesszük észre, hogy szemét, száját eltorzították, és becsaphat a műbőr textúra-imitációja, mert a különböző mintázatok elemeinek összehasonlítása figyelmes vizsgálatot igényel. A textúrában bekövetkező változás, a mélység, a tárgyak szélének, felszínének és háttérről való leválasztásának eszköze. Azt tapasztalhatjuk, pl. egy kereszteződő elemeket tartalmazó minta esetében, hogy a számos X-ből á1ló mezőben az egymást metsző, derékszögű vonalak spontán módon szembeötlenek, a T-k viszont – a kereszteződést kiküszöbölő apró résekkel a vonalak között - nem alkotnak textúra-grádienst az őket körülvevő L formákhoz képest. Kétféle feldolgozási folyamatot ragadhatunk meg ezekben a jelenségekben. Egyfelől holisztikus, térbeli viszonyok konstanciáira érzékeny top-down műveleteket, melyeket, pl. a festmény torz részei nem akadályoznak meg az arc perceptuális képének létrehozásában, s melyek tudatos mentális tevékenység tárgyává válhatnak. Másfelől bottom-up folyamatok mutathatók ki, és ezek a tárgyak bevett, globális konfigurációja helyett a lokálisan meghatározott speciális jegyek közti különbségekre fogékonyak. Léteznek tehát olyan jól differenciált lokális jegyek, melye a textúra-elválasztás pre-attentív mozzanataiban textúra-szegregációt okoznak. A textúrák néhány csoportja a lokális különbségek ellenére mégsem vezet globális elválasztáshoz (egyensúlyban van). A mélységészlelésben a perceptuális hasonlóság a globálisan vett korreláció mértékétől függ, de ez csak addig jósol be elválaszthatóságot, amíg nem alakulnak ki textúragrádiensek (75. o.). Julesz vizsgálatainakhozama az ilyen lokális tulajdonságok, a textonok, által determinált konceptuális keretben válik világossá (64-77. o. és a 9. dialógus, 168-185. o.). A textonok a percepció korai szakaszának a primitívumai. Akkor is megvalósítható a szegregáció, ha néhány milliszekundumos expozíciós idő mellett az ingert maszkoljuk, vagyis nincs szükség a szemantikára. Főleg Marr és kollégái (Marr és Nishihara, 1978; Marr, 1982) hierarchikus modelljén keresztül vált

népszerűvé, mint a 3D-s reprezentációt megelőző elsődleges vázlat és a 2.5D-s vázlat. Julesz sokoldalú szakember. Tudományos kétnyelvűségéből (mérnöki és pszichológiai képzettségéből) fakad, hogy a jó álcázás problémája először mégis matematikailag fogalmazódott meg: lehetséges-a olya textúra-párokat generálni, melyek n-ed rendű statisztikája azonos, de (n+1)-ed rendű statisztikája nem. Ha ez igaz, akkor annak a sejtésnek is igaznak kellene lennie, miszerint a "pre-attentív rendszer nem képes különbséget tenni azonos másodrendű statisztikájú textúrák között. Az n-ed rendű statisztika itt annak a valószínűségét fejezi ki, hogy egy véletlenszerűen a textúrára terített N-szög csúcsai bizonyos N mintázatokra, színekre esnek; ez később elvezetett az izo-másodrendű random textúrák matematikai és pszichológiai vizsgálataihoz. Általánosabban fogalmazva, mekkora szerepet játszhat a matematika az agy kódjának megfejtésében?
Jól felépített passzusokban fejtegeti, hogyan kellene dolgoznia a 1átórendszerben rejlő matematikusnak. Először meg kell találni a magyarázat (elemzés) megfelelő bonyolultsági szintjét, akárcsak pl, a molekuláris biológiában, ahol már rájöttek, hogy a proteinekkel, aminosavakkal, nukleotidokkal minden lényeges jelenséget meg lehet magyarázni, és az alacsonyabb vagy magasabb szint félrevezető lehet. Másodszor tisztázni kell a matematika és a pszichológia közti kapcsolatot. Jóllehet mind a matematika, mind a pszichológia a világról való absztrakciókat, bizonyos mentális fogalmakat vizsgálnak, csakhogy a pszichológiai fogalmakat, s a köztük fennálló kapcsolatokat nem a logika törvényei vagy a matematika tételei szabályozzák. A látórendszernek nem kell véghezvinnie ezt a "bizonyítást", hiszen a perceptuális képeket bizonyos reprezentációs formákból erőfeszítés nélkül nyerjük, azonnal és tudattalanul. Itt a pszichológiai fogalmak – a perceptumok – hosszú evolúció termékei. Úgy tűnik, minden észlelő az alakfelismerés nagymestere, és sokan talán azért nem tartják érdekesnek ezt a területet, mert természetesnek veszik perceptuális képességeiket, nem érzik, hogy ezek bármilyen magyarázatot igényelnének. Ez a perspektíva szembehelyezhető az emberi beszéddel, ami lényegében tudatosabb, félúton á1l a matematikai és perceptuális képességek között, s így elég rejtélyes ahhoz, hogy az egyetemi hallgatók kíváncsiságát felkeltse (Julesz, 2000/1995, 62. o.). Közben sorra bemutatja a fraktálokkal, katasztrófákkal, káosszal, neuronhálókkal dolgozó elméleteket, előnyeiket és hiányosságaikat.
A dialógusok számos életrajzi elemet hordoznak, a tudós példaképekkel (pl. Claude Shannon, Gábor Dénes, Sperry) és művészekkel (pl. Dali) való találkozások ugyanúgy megjelennek, mint a szerzői elsőbbséggel kapcsolatos csalások. Az értékek néha finoman, máskor durván körvonalazódnak. A kutatás felsőbbrendűsége az elmélethez képest inkább csak szakmai prioritást jelent, míg a kutató felsőbbrendűsége ugyanebben a kontextusban a munka élvezetét és a hiúságot egyaránt jelentheti vagy éppen az elvontság olyan szintjét, illetve olyan tudásanyag mozgósítását, ami a dialógusok egyes részeit a laikusok számára bizonyára élvezhetetlenné teszi, és ez nem is csoda, hiszen nem számukra íródott a könyv. Beszámol a tanítványokkal való konstruktív vitákról (az 5. dialógusban a kritikus szerepét egyenesen Bart Andersonnak, egy tanítványának adja át), de a szakításokról is, helyenként pedig jóslatokba bocsátkozik. Egyik ilyen jóslatában azt mondja Kovács Ilonáról, hogy egyszer még a neo-gestaltisták képviselőjének fogjuk tekinteni (Julesz, 2000/1995, 76. o.). A Gábor foltokon (kör alakban elhelyezkedő pálcikák, köztük sok üres térrel) végzett vizsgálataik arra utalnak, hogy a textonoknak magukban nincs perceptuális jelentőségük csak más textonokkal való kapcsolataik révén. A foltok észlelhetőek lesznek, amikor hirtelen zárttá válnak (Julesz 2000/1995, 75. o., 160-166. o.). A zártság felsőbbrendűségének effektusa az alacsonyszintű látás lokális detektorai közti bonyolultabb kapcsolatokat bizonyítja, s hogy a funkcionális architektúra nem rögzített, hanem dinamikus és kontextus-függő (Kovács és Julesz, 1993; Kovács 1996).
A térészlelés képességét ma már számos gyakorlati követelmény, szakmai pálya hangsúlyozza a kamionosoktól az űrhajósokig, hiszen az emberek mintegy 2%-a teljesen sztereovak, és 4-6%-a gyenge sztereolátású. A 80-as évek végén lokalizálták a sztereo-látásért felelős neuronok anatómiai helyét: a V1-es terület 20%-a, és a V2, V3-as területek nagy része fontos szerepet játszik, és plaszticitásuk vizsgálata során megállapították, hogy a binokuláris működés a gyermeknél 3,5 hónapos korban alakul ki. Az itt tárgyalt terület tipikusan interdiszciplináris: a textúra szegregációjátés a mélység feldolgozását végző mechanizmusok meghatározzák érzeteinket, percepciónkat, a viselkedést, így a pszichológia státusa kétségbevonhatatlan ezek tanulmányozásában.