Hogy a jelen írás mitől rendhagyó, arra nem nehéz válaszolni. Szerzője korántsem szakértője a vizuális és akusztikai percepció kutatásának, melynek alapvető és részletkérdéseit boncolgatja a címben megnevezett munka. Féligformán szakkönyvről lévén szó, a mű meglehetős alapossággal, a szaknyelv bőséges alkalmazásával teszi mindezt, így a laikus olvasó itt-ott elveszítheti a fonalat. Hiányosságaim vállalásával a könyv szakszerű ismertetése helyett tehát a benne megfigyelhető módszer különlegességére szeretném felhívni olvasóink figyelmét.

Többek között ettől lesz ugyanis rendhagyó Julesz Bélának, a néhány éve elhunyt nemzetközi hírű pszichológusnak és látáskutatónak a műve: elsősorban szakembereknek, tudósoknak szól, ám a kötetet forgatva a hétköznapi érdeklődő is megtalálhatja számítását. S az ismertető szerzője maga is kénytelen bevallani, hogy a könyv - a sok fehér folt ellenére - lenyűgözte. Pedig a választott forma, a párbeszéd, nem új találmány. Julesz maga is többször hivatkozik a (filozófiai) irodalomban a dialógust meghonosító Szókratészra és Platónra, s mellettük másik elődöt is megnevez. Galilei saját Dialógusaiban igen hasonló módon járt el, mint több száz évvel később dolgozó utódja: az itáliai mester egy-egy párbeszédes formában megírott értekezésében az egyik fiktív alak az érveket, a másik az ellenérveket képviselte. A harmadik pedig semleges döntőbíróként vett részt a különös "tárgyalásokon". Julesz kötetéből éppen ő, a semleges harmadik hiányzik.

Helyette egy A-val és egy B-vel jelölt "személy" delikát tudományos és szellemi csatájának lehetünk részesei kétszázötven oldalon át. A jeles tudománytörténeti előzményen túl a lehető legszemélyesebb indíték vezette erre a szerzőt: súlyos, csaknem végzetes kimenetelű autóbalesetet szenvedett, s ennek hatására döntött úgy, hogy vaskos tudományos művét átírja a Galilei által is művelt párbeszédes formába.

Hogy kicsoda A és B? "A" nem más, mint a "Szerző Alterego", az egyszerűség kedvéért tekintsük őt az elismert tudósnak, Julesz Bélának. "B" pedig, azaz "Béla", amolyan Esti Kornél-szerű alak, az előszó tanúsága szerint a szerző jobbik énje, aki bár hedonisztikusabb, de mindenképp őszintébb, mint "A". "B" szerepe az egyensúly megteremtése: ő az, aki megfogalmazza az "A" által magabiztosan sulykolt tudományos tételekkel szembeni kételyeit.

A kétely a kötet kulcsszava - ahogyan a mindenkori tudósé és tudományé úgyszintén. A szokatlan, vállaltan tudathasadásos szerzői álláspont éles reflektorfénybe vonja a tudományos élet alapvető kérdéseit. Ki dönti el, melyik nézetet vagy tételt fogadjuk el? Hogyan kapcsolódik a divat jelensége a tudományhoz? Kik rendelkeznek akkora tekintéllyel, hogy kevésbé lényeges tudományos problémák kutatásával is éveket tölthetnek el? Julesz, pontosabban könyvének egyik főszereplője, "B" szokatlan őszinteséggel kérdez vagy nyilvánít véleményt ezeknek a máskor tabuként kezelt kérdéseknek a kapcsán.

A könyv két nagy fejezetből épül fel. Az elsőben általános - értsd: általában a tudománnyal, majd a látáskutatással kapcsolatos - témákról olvashatjuk el a két vitapartner szabatos véleményét. Kezdő kutatóknak életre szóló útmutatást adhatnak az első oldalak, ahol Julesz a "tudománycsinálás" élvezeti értékét taglalja. Kiből lesz jó tudós? Aki szenved attól, hogy unalmassá válnak számára a dolgok, "ráadásul" kreatív és művelt is. (Kovács Ilona, a Mindentudás Egyeteme korábbi előadója egy vele készített interjúban arról beszélt, hogy mestere, Julesz Béla megismerkedésükkor két kérdést tett fel neki. Az egyik az volt, hogy tud-e úszni, a másik pedig, hogy beszél-e legalább két idegen nyelvet.) Aki tudományos problémák megoldására adja a fejét, az az egyik legeredetibb foglalkozást mondhatja a magáénak, azonfelül egyedülálló jutalomban lesz része: elmondhatja, hogy a világon először ő értett meg valamit.

Julesz Béla Dialógusok az észlelésről című könyve a laikus, bár talán a szakértő olvasó titkos vágyát is teljesíti. "B" ugyanis a legbutábbnak tűnő kérdéseket is bátran, mondhatni gátlástalanul teszi fel a higgadtan válaszolgató "A"-nak. Sokszor a tekintély tisztelete akadályoz meg sokunkat a hasonló kérdések akár gondolatban történő megfogalmazásában. És ezen a bátorságon sincs igazán okunk csodálkozni: az ember kivel legyen őszinte, ha nem önmagával?

A mérnökből lett látáskutató ars poeticájáról, a tudományról vallott nézeteiről is sokat elárul a szöveg. Talán sokak számára furcsán hat, de például a tudomány "újrafelfedezéseivel" kapcsolatban meglehetősen toleráns állásponton van. Közismert, hogy 30-60 évente az újabb tudósgenerációk fedeznek fel újra bizonyos jelenségeket. Julesz szerint szó sincs plágiumról, egyszerűen a korábbi szakirodalom (elsősorban mennyiségi okokra visszavezethető) ismeretének a hiánya a felelős. Elengedhetetlennek tartja a tudományos kétnyelvűséget egy komoly kutató esetében: a határtudományok közötti váltás képességét szemléletesen az idegen nyelvek magabiztos váltogatásához hasonlítja.

Az első rész ötödik fejezetétől fokozatosan vezet be saját kutatási területeinek szűkebb világába. S bár a laikus olvasó innentől már könnyebben válik tanácstalanná, "B" jelenléte - aki sokszor a nem szakember érdeklődők pártján áll - sokáig nem hagyja, hogy "A" elengedje a kezünket. Ez a módszer a tudományos közleményekben kötelezően előírt rendhez és pontossághoz képest óriási szabadságot jelent: miközben a fő irány változatlan, a szerző nagy teret enged szelleme szabad szárnyalásának. Ugyanakkor a kritikai nézőpont is előkelő pozíciót kap: "B" egyszerűen nem engedi, hogy egy akár évtizedekig dédelgetett, minden részletében közelről vizsgált folyamatot pusztán a tekintélyelvűség alapján minősítsen "A". Így kapcsolódik össze az erősen személyes hangütés és a legridegebbnek ható kutatási eredmények néhol listaszerű összefoglalása.

A második fejezet, melyre itt - megfelelő hozzáértés híján - nem veszteget az ismertető szerzője túl sok szót speciális témákkal foglalkozik. A randompont-szterogramok, a textonok - melyek Julesz Béla munkásságának és örökségének sarkpontjait alkotják - mellett kimerítő elemzéseket olvashatunk például az alacsony szintű látás vizsgálatáról vagy az akusztikus és vizuális észlelés összevetéséről. Ez a rész a tudósoknak szól. Az első, hosszabb egység viszont mindenkinek, aki szeretné megérteni a tudósokat.