Huoranszki Ferenc: Túl a modern metafizikán

A filozófia bár halk szavú és belterjes tudományos terület a magyar kultúrában, a láthatóbb kulturális és politikai jelenségek háttérzenéjeként is jelen van. Ezért a metafizika újjáéledéséről írni szakmunkát túlmutat a szigorúan vett akadémiai filozofálás keretein. Huoranszki Ferenc könyvében arra tesz kísérletet, hogy az analitikus és nem analitikus filozófia párhuzamos hagyományának tárházát egyaránt asszimilálva újragondoljon „mindent”. Vagy sok mindent. Mi is ez a sok minden? Mindaz, amit filozófusként az ember kénytelen újragondolni, a történelem bármelyik pillanatában és bárhol a világon, amikor belép a filozofálás folyamába. A filozófiában valahogy mindig „az egészről” van szó, és részben ebben különbözik a szaktudományoktól: bármilyen filozófiai problémával állunk szemben, az összes többi is felvillan, mert a filozófia a szüntelen reflexió mindarra is, amit már elmondtak benne, a problémák aktualitása folyamatos marad. Hiszen az illúzió filozófiai leleplezése is lehet illúzió. Huoranszki elemzései a két nagy hagyomány egyikébe sem sorolhatók be egyértelműen, viszont az analitikus hagyománytól való eltávolodását programszerűen ki is mondja. Ennek köszönhető, hogy Hegeltől Russellig terjed az elemzői színskála, és azon túl, olyan szerzők és művek bevonásával, akiket és amelyeket az iskolai szigor kereteiben ritkán említenek együtt. Leírás, létezés, intencionalitás, fogalmi igazság, naturalizmus, fizikalizmus, realizmus, felelősség és szabadság – elsősorban ezeket a problémákat öleli fel a tíz fejezet.

De ki és mitől távolodik itt el: a gondolkodó az analitikus filozófiától, vagy az analitikus filozófia a gondolkodótól? A szerző kiemelten jelzi az analitikus filozófia a huszadik században lezajlott felíveléseit és mára talán tartósabb lecsengését. De nem is annyira ez a megállapítás az érdekes, hanem az, amit ezzel a korszakváltással ő maga kezd. Mivel is szakít Huoranszki, amikor az analitikus hagyománnyal szakít? Mi az analitikus hagyomány?

A korai huszadik század brit filozófiai és természettudományos gondolkodásának összhangjáról van szó, az empirizmus ellenőrizhetőség(verifikáció)-kritériumának mint elméleti alapnormának a filozófiai alkalmazásáról, illetve az ebből kifejlődő logikai pozitivizmusról. Ennek lényege szerint állításaink végső soron tapasztalati anyagra vezethetők vissza. Kijelentéseink igazságtartalma összhangban kell legyen azzal, ami tapasztalatilag ellenőrizhető. Ennek a fajta filozófiának az alapvetése a megfigyelés. Igen ám, de Huoranszki Kant nyomán feleleveníti a kérdést: mi van a megfigyelés előtt? A kötet másik szövegében megállapítja, hogy a megfigyelhető nem azonos a megfigyelésben megjelenővel. Itt tehát egy teljes redukcionista hagyománnyal számol le – vagy akár többel is egyszerre. Ezen a ponton kanyarodik vissza az ősrégi filozófiai kutakodás ösvényére, a miértre, ahol Kant és az új-hegeliánusok nyomába lép. Illetve megnevez egy platonista és egy neo-arisztoteliánus fordulatot a kortárs filozófiai gondolkodásban mint kitörési pontokat az analitikus filozófiából.

Huoranszki felvázol egy saját fizikalizmus-koncepciót, amely nem empirista és nem materialista, illetve csak annyiban számol a tapasztalatisággal és az anyaggal, amennyiben ezek kiiktatásával maga a felfedett értelem vész el. Egyszersmind eredeti kauzalitás-felfogás is körvonalazódik ennek nyomán, amely nem eltünteti a szabadságot, hanem éppenséggel előfeltételezi azt mint magának az okságnak az értelmét.

A kötetet alkotó eredetileg magyar tudományos folyóiratokban megjelent tíz tanulmány a szerző bevallása szerint nincs túl a modern metafizikán. Az ennek látszólag ellentmondó cím éppen arra utal tehát, ami még „azon innen” van, és újragondolandó. És ne feledjük: a négylábúság nem lényegi tulajdonsága a tigrisnek.