Mivel néhány évvel ezelőtt Nicolas Mathieu Gyermekeik is utánuk című, Goncourt-díjas nagyregénye vitathatatlanul az adott év egyik legjobbja volt, és mivel viszonylag sokat kellett várni a szerző új művére, ezúttal még a szokottnál is gyorsabban, gyakorlatilag a megjelenés hetében elolvastam a francia legújabb, vékonyka kötetét, ami két – egymáshoz elsősorban a jelképrendszerükben hasonlító – elbeszélést tartalmaz.

Ennek a jelképrendszernek a legfontosabb eleme pedig a lőfegyver, ami mindkét történetben kiemelten fontos szerepet kap. Az első szöveg, a Rose Royal hősnője, a címszereplő Rose, aki bár már közelít az ötvenhez, de még mindig megfordulnak utána a férfiak. Élete elég visszafogott és színtelen, már rég beleunt a működni sehogy sem akaró párkapcsolatokba, és ideje java részét egy csendes kocsmában iszogatva tölti, amit nem is szégyell különösebben. Mivel a nő korábbi életében mindig is a férfiak szava dominált, gyerekkorában az apjáé, felnőttkorában pedig a többnyire futó kapcsolatok formájában megismert pasiké, akik finoman szólva sem bántak vele kesztyűs kézzel, egy nap úgy dönt, hogy beszerez egy pisztolyt, amivel megvédheti magát.

Aztán a sors nem mindennapi módon az útjába sodor egy hallgatag, vonzó külsejű és dúsgazdag férfit, akivel úgy érzi, ismét úgy élhet, mint fiatalkorában: sokat bulizva, piálva, gondtalanul. Ahogy aztán telik-múlik az idő, a szép háttér mögött felsejlik a valóság, ami már korántsem ilyen ragyogó...

„Luc kinyitotta az asztalon heverő kezét, és a tenyerük összesimult. Nem voltak sem fiatalok, sem szépek, sem túl boldogok. Nem állt előttük az élet. Egy nő és egy férfi alkohol- és pénzproblémákkal, a ráncaikkal és kielégületlen közösüléseikkel, az autókulcsaikkal és a tablettákkal, amelyeket minden étkezéshez be kellett venniük, mocskos szokásaikkal és emlékeik kalandos történeteivel, számlákkal az előszobai kis szekrényen, távirányítóval a tévéműsoron, erőfeszítéseik összefoglalásaként harminc évnyi papírszeméttel tömött, színes mappákkal. Egy férfi és egy nő, ami a leghétköznapibb, a legfontosabb, egy nő és egy férfi, kéz a kézben, abban a hitben, hogy megértik egymást. Több sem kell egy párkapcsolathoz.”

A második történet, a Wagner bíró főhőse ugyancsak a címszereplő. A szintén idősödő férfi korábban bíróként dolgozott, ám ismeretlen okból (és véleménye szerint jogtalanul) elbocsátották, így napjait jobbára dohányzással és italozással múlatja, miközben arra vár, hogy mikor csap le rá a korzikai maffia, aminek egyik tagját ő ítélte el.

A férfi monoton életét egy váratlan bűncselekmény forgatja fel (két suhanc kirabolja és elveszik tőle az önvédelmi fegyverét is), amely hirtelen értelmet ad létezésének. Miután addigi tapasztalatait latba vetve megtalálja az egyik elkövetőt, az alig 15 éves Johannt, akit ezután pártfogásába vesz, már csak egy kérdés maradt: a két nagyon is eltérő hátterű ember vajon képes kiszakadni a nekik rendelt sorsból?

Bár ezúttal két kimondottan rövid szöveg beszélünk (az egész könyv alig 130 zsebkönyvméretű oldal), de ezek is éppen abban erősek, mint a korábbi nagyregény. Ismét csak a francia vidéken járunk, ami lepusztult, távlatok nélküli, és éppen ezért újra és újra kitermeli magából azokat az alakokat, akik kénytelenek szüleik sorsát folytatni.

A szerző ezúttal sem enged a realizmusból (még akkor sem, ha a szövegben szép számmal jelennek meg szimbólumok is), ami talán a kötet legnagyobb erénye. Ne zavarjon senkit a kötet rövidsége, a súlya ennek ellenére is nagy. Két műből kettő remek. Így bízom benne, hogy nem kell sokat várnunk a következő Mathieu-re sem.