Ha valahogy meg akarjuk ragadni ennek a hatalmas könyvnek az alapgondolatát, akkor talán azt mondhatjuk: a jó vagy a sikeres emberi élet nem csak azon múlik, hogy milyen „opcióink és forrásaink” vannak, hanem „szükség van az élet számára meghatározó világvonatkozások és világviszonylatok” tanulmányozására is. (Suhrkamp, 2019. 52.) Ebből azt láthatjuk, hogy Rosa a Frankfurti Iskola második generációjának (így mindenek előtt Jürgen Habermas) kantianizmusával szemben nem fogadja el azt, hogy a modernség körülményei között a jó élet kérdésére nem lehet érvényes választ adni.

2016-ben Hartmut Rosa Resonanz címmel megjelentetett egy nyolcszáztizenöt oldalas, hatalmas könyvet. A Die Zeitban egy jelentős kolléga (Dieter Thomä) így méltatta a teljesítményt: Hartmut Rosa generációjának egyik legtehetségesebb szociológusa és filozófusa, két nagyon jó tulajdonsággal rendelkezik: van ereje hatalmas feladatokba belevágni, „vastag deszkákat fúrni”; és az a vágy vezérli, hogy a visszavonulás ellenében belevesse magát a történések sűrűjébe (2016. július 8.). Ez a két tulajdonság érvényesül ebben a hatalmas könyvben is. Mielőtt kinyitnánk, nézzük a hátoldalán található következő két mondatot (amely talán a könyv lektorától származik): „A rezonancia a modernitás ígérete. De a modernitás realitása az elidegenedés.” Ez a frappáns tézis mintegy útmutatást ad a könyv olvasásához, amennyiben azt A felvilágosodás dialektikájának árnyékába helyezi. Ott az első két mondat arról szólt, hogy a felvilágosodásnak volt egy ígérete (hogy az embereket urakká, vagyis szabadokká teszi), és ezzel szemben ennek az ellenkezője, a tökéletes barbárság valósult meg. (És ezzel már­is megérkeztünk a Frankfurti Iskola tradíciójába: a szerző Axel Honneth tanítványa volt a berlini FU-n a kilencvenes évek közepe táján.)
Ha valahogy meg akarjuk ragadni ennek a hatalmas könyvnek az alap­gon­dolatát, akkor talán azt mond­hat­juk: a jó vagy a sikeres embe­ri élet nemcsak azon múlik, hogy milyen „opcióink és forrásaink” vannak, hanem „szükség van az élet számára meghatározó világvonatkozások és világviszonylatok” tanulmányozására is (Suhrkamp, 2019, 52.). Ebből azt láthatjuk, hogy Rosa a Frankfurti Iskola második generációjának (így mindenekelőtt Jürgen Habermas) kantianizmusával szemben nem fogadja el azt, hogy a modernség körülményei között a jó élet kérdésére nem lehet érvényes választ adni. Azt, hogy ennek mégiscsak lehetségesnek kell lennie, a kilencvenes évek elején a kommunitarista filozófiai irányzat egyik vezető gondolkodójától, Charles Taylortól tanulta (akiről a doktori disszertációját is írta). „Hogy az élet sikerül vagy nem, döntően attól függ, hogy a világot milyen módon tapasztaljuk meg (passzív szempont), illetve sajátítjuk el és alakítjuk át (aktív szempont)” (i. m. 53.). Nagyon durván, ez lenne a rezonancia alapgondolata.
Mindössze két évvel később jelent meg az Unverfügbarkeit című kis kötet, amely egyszerre folytatja és újítja meg a koncepciót. A folytatás ter­mi­no­­ló­giai jellegű: a nagy könyvnek már vi­szony­lag az elején arról olvashatunk, hogy a rezonanciához hozzá­tar­­tozik, hogy meghalljuk a világ saját hangját, azt, ami a világban unver­füg­bar. És a kis könyvben is megjelenik a rezonancia. „Tény, hogy akkor léphetünk rezonanciába emberekkel és dolgokkal, amikor azok »félig kezelhetőek«, amikor a teljes kezelhetőség és a teljes kezelhetetlenség között mozognak” (56.). Látható, hogy a verfügbar/Verfügbarkeit helyett itt a „kezelhető/kezelhetőség” áll. Kétségtelen, hogy egy nehéz fordítási feladatot jelentő kifejezéssel állunk szemben, pedig a magja – „etwas ist verfügbar” – még nagyon egyszerűen lefordítható: valami a rendelkezésünkre áll, valami felett uralmat tudunk gyakorolni.
Én itt csak annyit akarok kimondani, hogy a kis könyvnek más az alapkoncepciója, mint a Resonanz című hatalmas alkotásnak. A recenzió tárgyát alkotó könyv már nem A felvilágosodás dialektikáját követi: itt nem a modernség ígéretéről van szó, és annak az átfordulásáról az ellenkezőjébe, hanem a modernség egyszerű túlfeszítéséről. A modernség „téved”, de nem azért, mert azt hiszi, hogy az „ön-hatékonyság” fokozásával az életminőséget jobbá tudja tenni, hanem inkább azért, mert összecseréli az uralkodásra irányuló, a „rendelkezésre állást előmozdító eredményorientált önérvényesítést a rezonáns és dialogikus önmegvalósítással” (uo.). A modernség mindent rendelkezésre állóvá akar tenni, de ez igazából nem sikerülhet, mindig lesz, ami kivonja magát ez alól. A modernitás (és annak ígérete) így nem a maga ellenkezőjébe fordul át, hanem a hübrisz tapad hozzá, önmaga mértéktelen túlbecsülése.