Sloterdijk azt mondja, hogy az európai eszmetörténetet lényegében már kétszázötven éve a rousseau-i felfedezések elleni küzdelem hatja át, mivel az „önmaga mélységéig rêverie-szubjektum” tömeges felszabadulása a társadalom végét jelentené. Ezért nevezi csodálatosnak a nyugati típusú individuális tömegtársadalmat, ahol az individuumok egy része, például a fiatalok egy csoportja, rendelkezik a „boldog használhatatlanság” tapasztalatával.

A teoretikus tevékenység „magamagáért érdemli meg a szeretetünket: belőle semmi más nem származik, mint éppen csak az, hogy elmélkedtünk”, ez pedig az elérhető legfőbb jó, „mégiscsak valamiféle gyönyör”. Bacsó Béla írja a fentieket Arisztotelész Nikomakhoszi etikájára hivatkozva Az elmélet elmélete című írásában (Jelenkor, 2007, 50. évf. 2. sz.). Sloterdijk munkáit már csak ezért is érdemes olvasni, gondolatmenetei fűzéséből, néhol az irónia szellemében fogalmazott kijelentéseiből érzékelhető, mennyire élvezi a játékot. Jelen könyvecskében, amely egyébként 2011-ben jelent meg a Suhrkampnál, „csodálkozási gyakorlatot” szeretne bemutatni. Noha a társadalomtudományok mentesek mindennemű csodálkozástól, írja, éppen elég csodálkozásra ad okot, hogy a társadalom tagjai, noha nagyon különböznek egymástól, mégis meg vannak győződve arról, hogy sorsuk összefügg. Miközben, Sloterdijk szerint különösen meglepő, hogy fennáll az a civilizáció, amelynek tagjaiban erős az a meggyőződés, hogy saját egzisztenciájuk fontosabb, mint a közösségé. A társadalmat – eme „gyanús fogalmat” – ez az önfenntartási stressz tartja össze, fennmaradása pedig ennek a speciális nyugtalanságtónusnak köszönhető, amelyhez a médiumok minduntalan új izgalmi – „felháborodási, irigykedési és gőgösségi” – javaslatokat kínálnak a közönség számára.

A szabadság fogalmával kapcsolatban a szerző két történetet idéz, az egyik Liviustól származik, és arról szól, hogyan születik meg a kollektív felháborodásból – Lucretia becsületének megsértése nyomán – a republikánus szabadság, vagyis hogy a rómaiak hogyan lázadnak fel a tarquiniaiak uralma ellen, és alapítják meg a köztársaságot. A másik történet az, amelyet Rousseau A magányos sétáló álmodozásai ötödik sétájában ír le. Egyfajta tárgytalan meditációról,  álmodozásról, rêverie-ről van szó, amelyet a filozófus a bieli-tavi szigeten élt át, és amelynek során maga a békével és megelégedéssel teli létezés mutatkozott meg számára. Sloterdijk ezt az egyes ember teljes önmagánál levésének nevezi, és ebben már a modern individuum nyilvánul meg. A tiszta egzisztencia megtapasztalásának eufóriája olyan szabadság, amely mindentől, mindenkitől, a társadalomtól távol van, és magában hordozza a saját gondmentesség, a „fenséges munkanélküliség” megteremtését.

A német filozófus a rómaiak lázadását egy Heiner Mühlmann által alkotott fogalommal, a „maximális stresszkooperációval” (1996) írja le, azaz amikor az alávetettek már nem tűrik tovább a zsarnoki uralmat, és a lázadás stresszének engedelmeskedve rázzák azt le magukról. A másik nyomás a realitás zsarnoksága, amelyből Rousseau-nak sikerül elmenekülni és elérni a teljes stresszmentesség állapotát. Sloterdijk azt mondja, hogy az európai eszmetörténetet lényegében már kétszázötven éve a rousseau-i felfedezések elleni küzdelem hatja át, mivel az „önmaga mélységéig rêverie-szubjektum” tömeges felszabadulása a társadalom végét jelentené. Ezért nevezi csodálatosnak a nyugati típusú individuális tömegtársadalmat, ahol az individuumok egy része, például a fiatalok egy csoportja, rendelkezik a „boldog használhatatlanság” tapasztalatával.

Ám a realitás számos módon közbeszól annak érdekében, hogy az egyének ne tudjanak visszavonulni a közös stresszvalóságból. A „szubjektumkontrollőrök” Kanttól kezdve, Fichtén, Hegelen át egészen a kortárs idegtudományokig mind védelmükbe veszik az objektív valóságot, úgy is, hogy a szubjektumnak megmagyarázzák saját szabadságának szükségszerű mivoltát. Jelen recenzió terjedelménél fogva nem tér ki ennek részleteire – mint ahogyan Sloterdijk gondolatainak elágazásait sincs mód itt ismertetni.

A modern szabadságtapasztalat mindenesetre jelen van a világban, s az emberek nagy részének a politikai zsarnokság mellett számolnia kell a realitás diktatúrájával is. A politikai liberalizmus újjáéledéséhez vezető út a liberalizmus újraértelmezésével veheti kezdetét, amelynek alapja többé nem a „birtoklásvágy máglyája”, hanem valami egészen más. Olvassák el, hogy mi az. Az olvasó kritikai hozzáállását elősegítendő a kötetet a fordító, Weiss János filozófus utószava zárja, azaz fűzi tovább, egészíti ki, nagy szerencsénkre. Noha mindig szerencse magát Sloterdijket is olvasni.