Mivel egy „beszéd” szövege, nagyvonalúságot fedezhetünk fel a gondolatmenetben, egy-egy éles mellékmondat kifejtetlensége ingerelheti az olvasót (Weiss János fordító az Utószóban a szociológusok ámításáról szólóra kapja fel a fejét, én ott füleltem nagyon, ahol az irodalomra mint a szabadság általi fertőzöttség terjesztőjére utal), a záró következtetést a gordiuszi csomó átvágásának érezhetjük, mindazonáltal összességében és részleteiben igen izgalmas összefüggéseket vet fel a mű, történeti metszetben is.

A kortárs német filozófus, Peter Sloterdijk szerint kiveszett a mai intézményesített tudományos attitűdből a csodálkozás – rögtön rá is tér korunk egyik csodálkoznivalójára: a nagy politikai testek létezésére. Arra, hogy a valószínűtlenül nagy politikai közösségek hogyan tudják tagjaikat összetartani az individualizmus egyre növekvő tendenciája ellenére. Ez a hogyan az önfenntartási stressz újra- és újragenerálása, a nyugtalanság fenntartása, tehát a társadalmak „elsődlegesen stresszintegrált erőterek”, „gondrendszerek”.

A kollektív stressz, a dühfelhalmozódás a zsarnokság alatt átalakulhat közös politikai cselekvéssé, ahogyan az a rómaiak és a res publica megalapítása esetében történt. De ott – figyelmeztet Sloterdijk –, illetve a görögök eleutheríája esetén arról volt szó, hogy „saját népünk közepette éljünk, és ne kelljen alávetni magunkat egy túlzottan naggyá vált társunk despotikus (háziúri) önkényének”. Ezután tér rá a szerző Rousseau élményleírására, amely létrehozza a modern individuumnak a szabadság alanyaként való elgondolását: a felvilágosodás kori filozófus A magányos sétáló álmodozásaiban beszámol a rêverie-ről, amelyet Sloterdijk mai fogalmakkal tárgytalan meditációként, tiszta pszichikai tartalomként ír le, érzékletesebben ez „fenséges munkanélküliség”, „a mindenre való eksztatikus használhatatlanság”, a „gondmentesség” állapota. „A rêverie szabadságában az egyén távol szakad a társadalomtól, de ugyanakkor el van oldva a saját, a társadalom szövetébe beleágyazott személyétől is.”

Ez a szabadságállapot kívül helyeződés a politikai és a realitás általi elnyomás hatókörén. A nagy politikai testek számára érthetően veszélyt jelent: „Az individualisztikus láncreakciók (amelyek végpontján a gondtalan szingularitások tömeges menekülése áll a megterhelő kollektívumból) fenyegetik a társadalmi szintézist.” Ezért a realitás reakciója: visszaintegrálni a szabad szubjektumot a stresszközösségbe, az objektív gondok szférájába. Ennek hogyanját most átugrom; megnyugtatásképp: Sloterdijk nem a közösségből kiszakadás aszociális gesztusait sürgeti, hanem emlékeztetve arra, hogy az ember szabadsága nem abban áll, hogy azt tehet, amit akar, hanem hogy nem kell megtennie azt, amit nem akar, kifejezi szép meggyőződését, miszerint a fölszabadított szubjektum nem időzik sokat a használhatatlanság állapotában, hanem a szabadság megtapasztalása elvezeti őt az elköteleződéshez.

(Fordította Weiss János. Typotex Kiadó, Budapest, 2024, 84 oldal, 3200 Ft)