A vallásnak a modern életben és a társadalomban betöltött szerepe, az egyéni és közösségi vallási jelenségek megértése, s ehhez kapcsolódóan a vallási megismerés kutatása olyan kérdések, amelyek immár nemcsak a teológusok, filozófusok, szociológusok és kultúr-antropológusok számára jelentenek intellektuális biztatást, hanem a kommunikációkutatók is kihívásként tekintenek azokra. Egy új értelmezési keret pedig miért ne szolgálhatná a szakrálissal és a transzcendenssel kapcsolatos jól ismert koncepcióink vonatkozásában gondolkodásunk meg­újulását!

S miért ne rendíthetné meg alapjaiban a világról és önmagunkról való felfogásunkat, ahogyan azt a kvantum- és a relativitáselmélet legújabb meglátásai tették az úgynevezett klasszikus fizikával az 1900-as évek elején.
A Korpics Márta (a Pécsi Tudo­mányegyetem Bölcsé­szettudomá­nyi­ Kar Vallás­szociológiai Kutató­csoportjá­nak tagja) és P. Szilczl Dóra (a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció Intézetének tanára) által szerkesztett tanulmánykötet a komunikációtudományon belül kínálja fel az érdeklődők számára ezt a bizonyos új értelmezési keretet.
A kötet bevezető részében a szerkesztők megkísérlik bemutatni, miként írhatók le a vallási alapú közösségek annak a sajátos felkészültségnek a révén, amelyet szakrálisnak nevezünk; kitérnek arra, hogy-e felkészültség miként adja az összerendeződés alapját; a közösség miként tart fenn, örökít át és legitimál bizonyos felkészültségeket; továbbá rámutatnak a teológia elsődleges szerepére a transzcendensre vonatkozó tapasztalatok magyarázatában, és annak rögzítésében a közösség számára, hogy mi lehet transzcendens, s milyen az.
A kötetben felsorakoztatott – magyar nyelven hiánypótlónak számító – tanulmányokat a szerkesztők A szakrális, A szakrális kommunikációja és A transzcendens mutatkozása címet viselő három fő részbe válogatták. Közös mindegyikben, hogy a szerzők a jelentésadást helyezik a középpontba, akár a vallás mindennapi életben betöltött szerepéről és helyéről legyen szó, akár mint megismerésmódról, a vallási szimbólumokat alkotó közösségekről, vagy a különféle valláshoz tartozók egymás közti kommunikációjáról. Az értelmezéstől függetlenül, a vallási jelenségek vizsgálatakor a jelentésadás kérdése összefügg a kommunikációval. Azokhoz a felkészültségekhez ugyanis, amelyek segítségével vallási üzeneteket vagyunk képesek létrehozni, és venni is tudjuk mások ilyen üzeneteit – mutatnak rá a kommunikációkutató szerkesztők –, alapvetően egy vallási nyelvhez és kultúrához, azaz közösséghez kapcsolódva, a kommunikáció révén férünk hozzá.
A könyv Quentin J. Schultze esszéjével kezdődik, amelynek kiindulópontja az a kérdés: nem lehetséges-e, hogy az emberi kommunikáció tisztán immanens jellegéről szóló tudományos alapvetések mögött a transzcendenst kizáró előítéletek rejlenek? William J. Meyer szövege abból a szempontból tekinti át Jürgen Habermas munkásságát, hogy abban a vallás miként, milyen kérdések mentén kerül elő. Habermas a kötetben szereplő tanulmányában a műveire reagáló teológusokkal polemizál; úgy véli, hogy az egyháznak elsődlegesen olyan „értelmező közösségnek” kell lennie, amely felvállalja az „igazságosságra, jóságra, a kívánatos életre” vonatkozó kérdések diszkusszióját. És találkozunk még – többek között – William P. Alston, Peter Berger és Niklas Luhmann írásaival is.
A szerkesztők nem állítják, hogy a kommunikációelmélet segítségével bármi elmondható magáról a transzcendensről, igazolható volna létezése a vele való kommunikáció megléte alapján. Viszont leírható – derül ki számunkra az igen magas színvonalú szövegfordításokból – a transzcendenst tételező vélekedések kommunikációja, ahogy az az egyén számára A közösségbe tartozása révén elérhető.