2007. november 16.
A különböző tudományágakban, kivált a nyelvtudományban sok szó esik a szövegről, miközben nagyon nehéz, ha nem lehetetlen meghatározni, mi is az. A szerző, Kárpáti Eszter nyelvész, s ő maga is mintegy szkeptikus a szövegfogalom meghatározását és értékét illetően, és még a kötet zárszavában is kételyeit hangoztatja, viszont a könyvben – a „szövegben” – közben kitűnően áttekinti a szövegre vonatkozó felfogásokat, történeti, nyeli, jeltudományi, kommunikációs stb. értelemben. Sőt elemzi a társas interakcióban keletkező közös, intertextuális szövegeket is.
Három nagy fejezetre bontja tárgyát, majd pedig a ma divatos szoros decimális rendszerben, sok kis részcímmel, alcímmel jól tagolt módon rendszerezi és tekinti át a szakirodalom állításait. Az első részben szó van a nyelv biológiai alapjairól, nagy hangsúlyt fektet a Donald-féle kulturális fejlődési elméletre, illetve az elektronikus technika által létrehozott új szövegformákra, majd a szövegkérdés mai érdekességeit tárgyalja.A második nagy rész talán a legizgalmasabb a kötetben, ennek címe: A szövegfogalom előzménye: A nyelvi jel. Ebben a szerző a jelentés és a nyelvi jelekből összerakott nagyobb jelentésszerkezetek történeti, főleg filozófiai magyarázatait veszi sorra. Az ókortól kezdve a jelentéskutatás különféle, már a XX. századra kialakuló, tehát modemnek tekinthető modelljeit tárgyalja, azután a tömegkommunikáció szövegértelmezéseit vizsgálja, majd egy politikai beszéd szövegelemzését használja fel példának.
A harmadik nagy rész foglalkozik a tulajdonképpeni nyelvészeti szövegkutatással, itt főleg az úgynevezett pragmatika és határterületeinek témájában alakultak ki érdekes elméletek. A szerző a diskurzusanalízis, vagyis a párbeszédben generált közös szövegek teóriájára helyez hangsúlyt, s figyelemre méltó módon veti össze a beszédaktus elméletének, a szociolingvisztikának, a kommunikációs etnográfiának és pragmatikának, valamint a különböző diskurzuselemzéseknek a nézőpontjait. Ez is a kötet egyik értékes gondolati teljesítménye. Végül a nyelvészeti szövegkutatás két magyar irányzatát mutatja be, részletesen Petőfi S. János modelljeit, és rövidebben Kiefer Ferenc munkásságát, amely régebbi, és így a nyelvészetben ismertnek tekinthető.A kötet nagy érdeme, hogy egy gyakran emlegetett, szinte divatos fogalmat alapos, rendszeres elemzés tárgyává tesz, bizonyos fokig szétszedi, de végül mégis valamilyen szintetikus képet alkot róla.
Érdekes módon a szerző nem szól az úgynevezett narratív elemzésről, narratív megközelítésről pedig az sok szempontból illeszkedne a gondolatmenetéhez. Noha két konkrét szövegelemzést is bemutat, azt lehet mondani, hogy ezek nem igazán sikerültek, és nem érzékeltetik a szövegelemzés távlatait, hasznát a gyakorlati kommunikációkutatásban. Ugyanakkor a szerző és a könyv érdeme a rövid és pontos fogalmazásmód és a témakezelés következetes logikai rendje. Az olvasó így mindenképpen tanulságos és színvonalas szakmunkát vehet kézbe a könyvvel, amelyből sokat meríthet.