Az utóbbi években sok szakértősokféle megközelítésből írt a kutyákról. A legtöbb efféle könyv célja az volt, hogy a szerzőegyéni nézőpontjából magyarázza meg a kutyák viselkedését. Szakítva a hagyománnyal, jelen kötet tudományos értelemben, kutatási adatokkal alátámasztva foglalja össze mindazon ismereteket, amit ma a kutyák evolúciójáról, viselkedéséről és gondolkodásáról tudhatunk.

Tizenhat évvel ezelőtt az ELTE Etológia Tanszékén Csányi Vilmos vezetésével kezdődött a kutyák etológiai vizsgálata. Azóta a tanszék kutatói Miklósi Ádám vezetésével új, a gazdákat is bevonó vizsgálati módszereket dolgoztak ki. Hiszen csak így lehet a kutyákat természetes környezetükben megfigyelni. A vizsgálatok igazolták, hogy a kutya világa – a farkaséval szemben – emberközpontú. A kutya számára nemcsak fontos az emberi jelenlét, hanem viselkedését is sok szempontból az emberéhez igazítja.

A nemzetközi hírű kutatások eredményeit először angol nyelven publikálta a szerző az Oxford University Press felkérésére és gondozásában 2007-ben, és íme, most már a magyar kutyakedvelők és az etológia iránt érdeklődők is olvashatják.

Az alábbiakban néhány szemelvényt közlünk a könyvből:

A kutyát sokan „mesterséges állat”-nak tekintik, feltehetően azért, mert háziasított faj. A köztudatban élénken élnek a háziasítással kapcsolatos olyan naiv elképzelések, miszerint sok ezer éve az „ősember” megszerzett egy farkaskölyköt az anyjától (lásd pl. Lorenz, 1954), amelyből azután sok év és sok generáció múlva kialakult a kutya. Manapság azonban a legtöbb kutató egyértelműen elutasítja a kutya háziasításának ezt a leegyszerűsített változatát (pl. Herre és Röhrs, 1990), és az sem világos, mi alapján lehetne szétválasztani a „valódi” állatokat a „mesterséges”-ektől. Az a fajta célirányos tenyésztés, amelyet a „mesterséges” fajokra vonatkoztatnak, valószínűleg sokkal később kezdődött a kutyánál, mint azt korábban feltételezték. Magától értetődő, hogy egy „mesterséges” állatnak nincs természetes környezete sem, így ha a kutya etológiájával szeretnénk foglalkozni, akkor ki kell találnunk, mit értünk e faj természetes környezete alatt.

Kutyák az összehasonlító pszichológusok laboratóriumaiban

Nehéz érzelemmentesen elolvasni azokat a munkákat, amelyek a kutya viselkedésének a pavlovi tanulási modell keretében való értelmezéséről szólnak. Gondoljunk csak bele: Kiváló tudósok, akik gyakran jó „személyes” kapcsolatban voltak a kutatásban használt kutyákkal, mintha nem is fogták volna fel, mit cselekedtek ezekkel az állatokkal a kísérletezés során. Nem kell elfogult állatvédőnek lenni ahhoz, hogy belássuk, manapság már lehetetlen volna efféle kísérleteket elvégezni. Az itt következő áttekintés azt a célt szolgálja, hogy érzékeltessük, mennyire félre tudja vezetni megismerési törekvéseinket az etológiai szemléletmód hiánya.

Az 1920-as évekre a patkányok és a galambok váltak a laboratóriumi állatkísérletek elsődleges alanyaivá. Így nem is érthető egészen, hogy egyes kutatási programokban miért tartották meg a kutyát. Talán épp az akkoriban jellemző„emberközpontú” (antropocentrikus) szemléletű tudományos gondolkodásmód kereshető az okok mögött, melynek célja az emberi viselkedés magyarázatához megfelelő állati modellek kidolgozása volt. Könnyen belátható, hogy a kutya egyes emberi viselkedések vizsgálatához megfelelőbb modellállat, mint például a galamb. Ezzel a kutatók kimondatlanul is elismerték, hogy a kutya hasonlóbb az emberhez, mint más fajok. És valóban, átolvasva az akkori munkákat, azt láthatjuk, hogy a kutya viselkedését gyakran hasonlították az emberéhez (gyerekéhez), feltételezve, hogy hasonló mentális mechanizmusok alakítják ki azokat (Solomon és mtsai., 1968). Érdekes azonban, hogy az effajta érvelés nem terjedt ki a szubjektív állapotokra (szándék, érzelem stb.). Ez a furcsa kettőség vezetett oda, hogy míg a kutyák kénytelenek voltak elszenvedni e sokszor fájdalmas kísérleti beavatkozásokat, a kutatók egy percig sem gondolkodtak azon, hogy ezzel szenvedést okoznak az állatoknak.

Egy másik fontos vonatkozása ezeknek a kísérleteknek, hogy az itt alkalmazott kísérleti helyzeteknek általában semmi vagy nagyon kevés köze volt azokhoz a szituációkhoz, amelyek között a kutya természetes viselkedése megnyilvánul. Sőt, a kísérletesen manipulált változók is olyanok voltak, melyek nehezen értelmezhetők a kutya természetes körülményei között. Az ember jelenléte ezekben a helyzetekben különösen zavaró lehetett, mert a kutya szempontjából szokatlannak tűnhetett, hogy a kísérleti helyzeteken kívüli szituációkban a kutyával jó szociális kapcsolatot ápoló személy miért viselkedik furcsán zárkózott módon a tréningpróbák során.

Lupomorfizmus vagy bébimorfizmus?

Mind a kutatók, mind pedig a kutyakiképző-szakemberek gyakran hivatkoznak e két szélsőséges viselkedési modell valamelyikére a kutya–farkas vagy éppen a kutya–gyerek hasonlóságokat hangsúlyozva. A lupomorf modell (Serpell és Jagoe, 1995) azt feltételezi, hogy a kutyává válás során a farkas viselkedése csak felszínes jegyeiben változott meg. E gondolatmenet szerint az ember és a kutya közötti szociális interakciók a farkastársadalomban megfigyelhető szabályok mentén szerveződnek. Ebből következően a kutyával való kapcsolatunkat is erős hierarchia alapján kell kialakítani, illetve az ember pozíciójából adódóan fenntartani és szabályozni is nekünk kell, mégpedig olyan viselkedési akciók és jelzések révén, amelyek a farkasfalka szociális interakcióit jellemzik. A lupomorf modell valójában a farkas idealizált viselkedésén alapul, és ezt jelen ismereteink nem igazán támasztják alá.

A különböző elképzelések másik szélsősége a „bébimorf” modell, melynek lényege, hogy a kutyává válás során végbement alkalmazkodási folyamatban a kutya társas viselkedési rendszere nem egyszerűen megváltozott, hanem az átalakulások olyan jelentős mértékűek, amelyek egy 1-2 éves gyerek szociális viszonyainak megfelelő környezetbe való beilleszkedést tesznek lehetővé. A kutyagazdák valóban gyakran tulajdonítanak kutyájuknak gyermekszerű viselkedést, és meggyőződéssel állítják, hogy a kutya tulajdonképpen egy kicsi gyermek.

A kognitív forradalom, mely győzelemre viszi a kutyát

Számos korábbi kutató munkájának kritikai elemzése nyomán Bekoff és Jamieson (1991) arra a következtetésre jutottak, hogy a laboratóriumban tartott kutyáktól nem várható el, hogy képesek legyenek természetes képességeik kinyilvánítására, így kizárólag a természetes környezetben végzett megfigyelések tekinthetők releváns adatnak. Bár szerintük „a jó etológus képes az állat fejével gondolkodni”, ugyanakkor ellenzik azt a korábbi elképzelést, miszerint az állat helyébe képzelve magunkat felismerésekre tehetünk szert az adott faj mentális képességeit illetően (szimulációs elmélet). Nem lehetünk ugyanis képesek arra, hogy egy idegen faj mentális állapotait a saját elménk segítségével szimuláljuk, amikor a miénk egészen más célok figyelembevételével evolválódott és más környezetben szerezte tapasztalatait. A kísérletes megfigyelések fontosságának hangsúlyozása mellett nem tartják teljesen feleslegesnek az egyedi történeteket (anekdotákat), mert ezek fontos ötleteket adhatnak a kísérletek tervezéséhez, valamint a viselkedési jelenségek leírásakor elődeikhez vagy kortársaikhoz képest sokkal bátrabban alkalmazzák a rejtett elmefolyamatokra való utalásokat.