Sajátosan érdekes mű. Ugyanazért, jelesül amit itt Smullyan ír, és ahogyan írja, nagyon lehet szeretni, de sokan lehetnek olyanok is, akik hamar elfordulnak tőle. Ízlés és vérmérséklet dolga, vajon egy elbeszélést érdekesen, kellemesen csevegőnek, vagy kellemetlenül fecsegőnek találunk, különösen akkor, ha az előadóból jó kedvvel, bőséggel ömlik a szó. Itt is nagyon szerethetjük a szerző sodró lendületű, intellektuálisan gazdagon díszített történet-szövését, mások viszont szájmenésként fogják elutálni. A különbséget leginkább két, egymással e könyvhöz és szerzőjéhez méltóan paradox viszonyban lévő dolog teszi. Az egyik, szeretjük-e laza anekdotázó stílusát, amely nem különösebben intellektuális, viszont kedélyes, közvetlen, csapongó, és gyakorta érezhetően igyekszik vicces lenni. Ezzel szemben a másik, vajon kedvelünk-e lépten-nyomon intellektuális kihívással szembenézni, elménket, logikánkat az olvasás során állandó harckészültségben tartani. Egy nagyon okos, sokoldalúan művelt ember - egyetemi matematika oktató, a logika tudományának jó ismerője, kitűnő sakkfeladvány készítő, tucatnyi /rejtvény/könyv szerzője, nem mellesleg zongoristaként és bűvészként előadóművész -, úgy beszél itt a szellemi útjairól, hogy közben mindenhez vicceket, történeteket, és elménket tornáztató feladatokat kapcsol, mondandóját is nagyrészt rejtvényekkel mutatja be. Remekül szórakozhatott, amikor írta, és frissítő szórakozás olvasni.