A Torkosság című kötetet kézbe véve az ember első gondolata: vajon ő maga melyik vétséggel kezdte volna a „7 főbűn” című sorozatot, amelyet a Typotex Kiadó indított útjára. 

A szerző, Francesca Rigotti nem meglepő módon az Egyesült Államokban járva jutott az elhatározásra, hogy alaposabban feldolgozza a falánkság, az elhízás – profánabbul és vulgárisabban: a zabálás – történetét és művelődéstörténeti vonatkozásait.

A korai kereszténységben megfogalmazott kerülendő gyarlóságok a 14. századra a művészetek kedvelt toposzai is lettek – ezek közül alapműnek tekinthető Hieronymus Bosch A hét főbűn című festménye. Korunkban egyre inkább újra népszerű a téma, paradox módon éppen világi vonatkozásai miatt. Az élvezeteket kínáló, hajszoló „lájkoló” fogyasztói társadalmat a középkori mérce szerint tekinthetnénk igazi fertőnek, holott – ahogy erre Francesca Rigotti kötete is számos jó példát szállít – emberi gyarlóságunk valójában mit sem változott az évszázadok során. Más kérdés, hogy belső késztetéseink milyen külső kontrollal, társadalmi-egyházi-szociokulturális represszióval találják szemben magukat. Nos, a torkossághoz – stílszerű képpel élve – a jelen tálcán kínálja a kísértéseket. És ne feledkezzünk meg a „ló túlsó oldaláról”: a tipikusan 21. századi betegségről, az anorexiáról sem. Mint a kötet szerzője rámutat: még ez sem előzmény nélküli, hiszen az ehhez hasonló mazochista mutatványokat már igen hamar ostorozta az egyház.

Hogy hogyan kapcsolódik egyáltalán az evés a vétkek sorába? Természetesen a test megregulázásán keresztül: a mértéktelen falánkság a szellem és lélek pallérozása helyett a földi élvezetekben való tobzódást részesíti előnyben. Ennek elítélésben például Seneca odáig ment – Mint az a kötet Az ínyenc ember bűnössége című fejezetéből kiderül – hogy szerinte „valamennyi perverzió közül a legveszélyesebb az evésben megnyilvánuló mohóság.”

Az evést és az étel bőségét persze nem lehet leválasztani a javakkal járó bőségről, és ezért különösen érdekes a könyv azon fejezete, amelyben az oly szívesen gúny tárgyává tett, karikatúraszerűen ábrázolt kövér szerzetesek példáját hozza fel. A lemondást életformául választó egyháziak esetében számos racionális magyarázatot találhatunk a hiányok ily módon való kompenzálására, de még tanulságosabb a szerző kitérője az apácák és a szerzetesek közötti különbségek hangsúlyozására. Ezek ugyanis alapvető nembéli különbségek: ahogy a férfiak hajlamosabbak az iszákosságra, úgy a – szinte adná magát a szó: „eszékességre”, vagyis falánkságra is. Ennek messzire vezető pszichológiai és társadalmi gyökerei vannak, de Francesca Rigotti a pszichologizálástól sem riad vissza, és alaposan áttekinti a túlevés lélektani vonatkozásait is, úgy korunkban, mint a korai századokban.

A könyv legértékesebb fejezetei a falánkság művészeti (irodalmi és művelődéstörténeti) megjelenési formáit elemzik, a mitológiai hősöktől kezdve Gargantua és Pantagruel dobzódásain át Dante Pokláig és a 20. századi Roald Dahl Karcsi és a csokoládégyár című művéig. Az extrém nagyevők az irodalomban a szórakoztatáson túl mindig kedvelt motívumaként jelentek meg az elrettentésnek, a bizarrnak, az idegennek, s ebben olyan valós történelmi előképekre támaszkodhattak, mint Stuart Anna – „aki a krónikák szerint olyan kövér volt, hogy csak egy megerősített széken tudott ülni, a palotájában pedig emelőkkel és kötelekkel vitték föl az egyik szintről a másikra” –; vagy IV. György, „akinek a hasa a térdéig ért”.

Nehéz persze felülmúlni az antik világ dőzsöléseit, nem véletlenül ihlette Fellini híres filmjét Petronius Satyriconja, pontosabban annak Trimalchio lakomája című fejezete. E műnek köszönhetően egészen pontos képet kaphatunk arról, milyen is volt, amikor az ókori emberrel elszaladt a ló, és átadta magát a változatos perverziókba átcsúszó zabálásmaratonnak.

Ami a középkori embertől sem állt távol: a kötet színes képmellékletében megtalálhatjuk a már említett Bosch-kép falánkságra vonatkozó részletét. Emellett gyönyörködhetünk (vagy borzonghatunk) más bizarr festmények láttán is: itt vannak például Gustav Doré Dante Poklához készített illusztrációi, Otto Dix-től A hét főbűn, vagy a nemrég a Szépművészeti Múzeumban is bemutatott Fernando Botero órásiképeinek egyike: A család.

Míg egyfelől Francesca Rigotti kötetének épp sokoldalúsága, szerteágazó tájékozottsága, a történelmi vonatkozásoktól a jelenlegi kereskedelmi aspektusokig terjedő figyelme igen imponáló, addig e gazdag információáradat kevésbé logikus rendezettsége, nehezen követhető fejezetelése, „túldarabolása” kifejezetten zavaró a kötet olvasásakor. Az egyes alfejezetek közötti átfedések, az elkalandozások a címben meghirdetett témától, az „áthajózások” szomszédos vagy egészen más tudományterületekre kissé szétdarabolják az egyébként szórakoztatóan informatív anyagot. Úgy is mondhatnánk: Rigotti nagyobb falatokat is kínálhatott volna olvasójának.

Feltétlenül érdemes megemlíteni még a fenti kötettel összhangban, jó időzítéssel megjelentettet másik Typotexes kiadványt, a Fékeveszett evolúciót (Csányi Vilmos és Miklósi Ádám szerkesztésében), amelyben többek között annak is megtaláljuk tudományos magyarázatát: miként fajult az evés és azzal szemben az éhezés óriáshamburgereket preferáló korunk egyik legnagyobb társadalmi problémájává.