Montalbano felügyelő a népszerű tévésorozatból vajon a torkosság bűnében vétkes, vagy csak ínyenc? Ez a probléma bizonyára komoly megfontolás tárgyát képezte volna évszázadokon át, hiszen a zsidó-keresztény kultúrkörben a torkosság a hét főbűn egyike, és súlyos túlvilági büntetést vont maga után. Régi korokban a mások vétkei után kutakodó híveknek könyebb dolguk lett volna e bűnt Montalbanóra bizonyítani, mert a főbűnök közt egyedüliként a torkosság szemmel is látható volt, manapság azonban a fölös kilóit bárki ledolgozhatja egy kis edzéssel a konditeremben, vagy úszással, amint azt Vigata felügyelője is teszi. A képzeletbeli szicíliai nyomozó vétkességének kérdését Francesca Rigotti vetette fel a bolognai Mulino Kiadó A 7 főbűn című kiváló sorozatában, melynek tudós szerzői, amint az a magyar változatot a közelmúltban útjára bocsátó Typotex könyvborítóján olvasható, a vallásos hagyománytól elszakadva, "egészen szokatlan, mai szemlélettel vizsgálják" a főbűnöket. 

A sorozat elsőként kiadott Torkosság című kötete rögtön eloszlat egy esetleges tévhitet: a hét főbűn nem azonos a halálos bűnökkel. A katolikus teológia szerint a főbűnök azért kapitálisak, mert a többi bűn forrásai, és súlyosságuktól függ, hogy bocsánatosnak vagy halálosnak minősülnek-e. A középkori Isteni Színjátékban Dante e kategorizálást követi: akik némi kitérő után majd a Mennybe kerülnek, a Purgatóriumban időznek, így a falánkok egy része is, akik megúszták annyival, hogy csontsoványra fogyva csak "szemük gödréből bámulgatnak". A földi életükben változatos és illatos ételekben tobzódó torkosokat azonban a Pokolra juttatja, ahol szünet nélkül egyhangú "súlyos, örök eső esik" rájuk, és mindörökké "bűzlő sárban cammognak". Az éhínséggel gyakran sújtott Európában a torkosság ellentéte viszont érthető módon erénynek számított; számos középkori szentet, akit ma anorexiával kezelnének, éppen a böjtölés önmegtartóztatása miatt övezett tisztelet. ATorkosságnak és a magyarul idén megjelent másik két kötetnek - Jóra való restség, Kevélység - közös jellemzője, hogy szerzőjük figyelemmel kíséri az általuk tanulmányozott főbűn tartalmának és megítélésének változását, s mindegyikük arra a következtetésre jut, hogy elvilágiasodott korunkban háttérbe szorult az egyéni felelősség kérdése, és végső soron bűneink "a társadalomra hullanak vissza". Az elhízottság többé nem a torkosság bűnének fizikai jele, hanem genetikai örökség, de legalábbis a modern életmódnak és az egészségtelen ételeknek köszönhető. Az erkölcsi szempontot negligáló engedékenység következtében Montalbano falánksága is enyhe megítélés alá esik: a szerző szerint ugyan bizonyosan ínyenc, mert meg tudja állapítani az ételek összetevőit, de hogy torkos-e, azt csak annak az esetnek kapcsán veti fel, amikor a felügyelő a hűtőszekrényből egyszerre négy adag zelleres padlizsánkrémet vesz ki a tányérjára, s Rigotti az ítélkezéssel adósunk is marad. 

A Jóra való restség, ami állítólag annyira elnyerte a Sátán tetszését, hogy lubickolt benne, meglehetősen komplex bűn: a kora középkori lanyhaság és szomorúság bűnének összeolvadásával jött létre, ráadásul alkotóelemeik leírására számos szinonim jelentésű latin szót használtak. Például a lanyhasághoz tartozott az "instabilitas", az utazgatás vágya, ami a szerzeteseket kísértette, mivel fogadalmuk része volt, hogy kolostorukban, cellájukban "stabilan egy helyben maradjanak"; a szomorúság albűne, az "amaritudo" pedig a szív keserűségét jelentette, ami "a munka iránti közönybe és unalomba taszította" a lelküket. A haragot társbűnnek, a restség ellenpólusának tekintették, Dante együtt is kezeli őket. A Pokolban található Styx folyóban a víz alatt felül a haragosok, alattuk a restek helyezkednek el, bár utóbbiaknak mai szemmel épp elég büntetés lehetett, amit bevallanak magukról: "Zordon volt a lelkünk / az édes légben, vidám napsugárban, / mert belül méla ködöket cipeltünk". A tizenkilencedik században Baudelaire ezt az érzést már spleennek nevezte, s egyenesen kérkedett vele, ma pedig depresszióként diagnosztizálják, azaz a torkossághoz hasonlóan orvosi kérdéssé vált. A restségről szóló kötet szerzője, Sergio Benvenuto úgy véli, a modern pszichiátria álláspontja, miszerint "problémáink eredete teljességgel az agyunkban van, nem a világban", elidegenít a valóságtól. A kevélység történetét összefoglaló Laura Bazzicalupo pedig azt rója fel a pszichológia tudományának, hogy a mindenekelőtt való önmegvalósítás bátorításával - ami oda vezet, hogy az ember hajlamos túllépni a korlátokon - segíti a kevélység új formáinak terjedését, vagyis éppen azét a főbenjáró bűnét, amelyik mind közül a legsúlyosabb. 
A kevélység "a bűnök királynője", mert az emberi természet lényegéhez tartozik, ez az eredendő bűn, melynek első elkövetője a bukott angyal, Lucifer, aki nem fogadta el Isten abszolút hatalmát, tehát a létezés hierarchiáját. E bűn megítélése kezdetektől fogva ambivalens, mert az emberi nagysághoz kapcsolódik, és "a kiválóságban gyökerezik". Azaz csak gyökerezett, mert mára a kevélység "kis, piszkos formái" váltak uralkodóvá (a szerző itt nem fukarkodik huszadik századi politikusok nevének sorolásával), s nem véletlen, hogy ma már leginkább csak gőgnek nevezik. Az újfajta gőg lényege a mások életének és akaratának megvetése, a szenvedésük iránti érzéketlenség, lenézésük és kirekesztésük, s megnyilvánulási formái többek közt az arrogancia, az önteltség, pökhendiség, a mindenhatóság képzete és a hiúság. Lucifert Dante a Pokol legmélyére száműzte, de mi lesz azzal a bűnössel, s bizonyára mindnyájan ismerünk ilyen embert, kinek tettei nélkülözik a fenségességet, és aki már csak e megvetésre méltó tulajdonságokkal jellemezhető. Itt most nem Montalbanóra gondolok.