Az utóbbi években a MTA Filozófiai Kutató Intézete szakmapolitikai viták és feszültségek nyomán került az értelmiségi közérdeklődés fókuszába. E kötet szerkesztői talán ezért érezhették fontosnak, hogy közreadják azokat a tanulmányokat, amelyek 2009-ben születtek az intézetben. A szellemi műhelyt akarták bemutatni, ugyanis a szűkebb munkatársi gárdán kívül olyan szakemberek írásait is belevették a kötetbe, amelyek intézeti együttműködésekből származnak vagy vendégkutatók szellemi termékei. Az intézménynek a nyilvánosan is vitatott ügyei körüli polarizálódás következménye, hogy erre a könyvre felfigyelt az értelmiségi sajtó, ám fogadtatása igen vegyes volt, számos kritikát is kapott.

A szerkesztők láthatóan maguk is számoltak ezzel a vegyes reflexióval, hiszen említik, hogy a témák nagyon szerteágaznak. Egy részük nem a divatos bölcseleti kérdések körében maradtak, hanem szűkebb területekre tértek ki, olyanokra, amelyek a magyar filozófiában talán periférikusnak is tekinthetők. Nagyon általánosan el lehet fogadni a kötet címének és alcímének sugallatát, amely szerint a tematikus súlypont a lételmélet és a tudásfilozófia, a „tudás sokfélesége” az alcím egyszerre vonatkozik általában a tudásra és a világ sokféle dolgáról szerezhető ismeretekre.

Négy átfogó tematikus csoportban huszonöt tanulmányt tartalmaz a kötet, csupa egyszerzős írás. A négy nagy rész, amely egy-egy szellemes és majd csak a tanulmányokból érthető címet kapott (például „…egy felfoghatatlan mindenségbe való belevetettség…), inkább az alcímekben jelöl ki tématerületeket: történet- és vallásfilozófia, metafizika, fenomenológia, nyelv- és politikafilozófia, művészet-filozófia, magyar filozófia- és eszmetörténet, illetve a tudomány- és kommunikációfilozófia. Amint látható, a skála igen széles. Találunk egyenetlenséget a színvonalban is, de ez inkább abból ered, hogy egynémely írás rövid, esszészerű, valamilyen rendezvényhez vagy kiadványhoz kötődik. A tanulmányok többsége azonban elmélyült, alapos munka, gyakran szerzőjének sokéves kutatói erőfeszítéseit tükrözi, vagy éppen készülő könyvének része. Minden írás szakszerű, gondosan dokumentált, idézetekkel és hivatkozásokkal kiegészítve.

Bármelyik nagyobb lélegzetű írás érdemes lenne külön méltatásra. Számomra a filozófiai eszmetörténet, a politikai metaforák tudományos eredete, Wittgenstein, a több írásban is újra felbukkanó Lukács-életmű újszerű megvilágítása, Kondor Zsuzsanna filozófiai szemiotikája vagy Szécsi Gábor közösség-értelmezése (a kommunikáció filozófiája keretében) a legérdekesebb. A recenzens szerencsés helyzetben van, mivel a kötetben szereplő szerzők zömének munkásságát jól ismeri, maga is laza kapcsolatban állt az intézettel, tehát az erősen elvont kötet számára jobban érthető. Több humán-, illetve társadalomtudomány határterületeit művelve elevenek számára a tanulmányok referenciái és érthetők utalásai is.

Saját munkái folytán talán jobban is értékeli a kötet egészét. Bár Magyarországon még visszacseng egy vezető politikus kijelentése, hogy nem érdemes annyi filozófust képezni, a tudományos világban ma mégis ezzel ellentétes felfogás került felszínre: még a természettudományokban is felértékelődik a filozófia – a tudományelmélet, a lételméleti modellek, a fogalomkritikai megközelítések – sokféle új iskolája, irányzata. Ezek visszacsatolódnak a kutatásokba és az egyes szaktudományok elméletalkotásaiba is. A filozófus ezért ma egyre több tudományterületen partnere a szaktudósnak, s a mai filozófia mind mélyebbre megy a szaktudományok világába is, hogy ott releváns és vitatott problémákra reflektáljon.

E sokszínű tanulmánykötet is példa lehet erre, egy sor természettudósnak, társadalomkutatónak, kultúrával foglalkozó szakembernek adhat olyan ismereteket és ösztönzést, amely által meggyőzhetik a filozófia tudományának fontosságáról.

A Gábor György és Vajda Mihály szerkesztette kötet értékeléséhez hozzátartozik az intézet tágabb „szövegkörnyezete” is, az elmúlt évek tudományos produktuma, ezen belül a Világosság című kitűnő filozófiai szaklap közleményanyaga.