Miért olvas egy fizikus egy filozófiai tanulmánygyűjteményt, pláne miért is foglalkozik vele részletesebben? Mindenek előtt érdemes megemlíteni, hogy – köztudomás szerint – a természettudományok közül a fizika áll legközelebb a filozófiához, gondoljunk csak a relativitáselmélet vagy a kvantummechanika ismeretelméleti vonatkozásaira. Másrészt – mint azt a Nobel-díjas fizikus Wigner Jenő tréfásan megjegyezte egyszer −, ha egy fizikus kora előrehaladtával nem tudja már igazán a fizikát művelni, filozófiával kezd foglalkozni.
Mindezek fényében foglalkozom az alábbiakban a huszonöt tanulmányt tartalmazó kötettel, amely alcíme szerint a tudás sokféleségét mutatja be (Tanulmányok a tudás sokféleségéről). Az előszó szerint ezek mind az MTA Filozófiai Kutatóintézet munkatársainak és vendégeinek 2009. évben született munkái. Ugyancsak az előszó szögezi le a kötet szerkesztőinek „ars poétikáját” és egyúttal a kötet összeállításának vezérlő elvét. „…a filozófia nem nélkülözheti a sokszínűséget, a feltett kérdések és válaszok (vagy válaszkísérletek és választöredékek) sokoldalúságát.” „Szerintünk egyenesen őrület, s a filozófiai látásmódnak, azaz a filozófia lényegének teljes ignorálása, egyszóval a filozófia halála, ha a filozófiát mesterségesen kívülről, valamilyen intézményesített hatalmi vagy parancsszóval ’egydimenzióssá’ kísérelnék meg tenni, hogy megfeleljen a modern (azaz épp a legmodernebbnek hitt és – mint annyiszor – megfellebbezhetetlennek, vagyis intézményesen kanonizáltnak remélt) tudományosság követelményeinek.” Nehéz lenne – a közelmúlt ismeretében – félreérteni, hogy miért tartják fontosnak mindezt az előszóban is hangsúlyozni a szerkesztők.

A könyvben a tanulmányok négy, körülbelül egyforma terjedelmű, de külön-külön tematikájú csoportban kerülnek közlésre. Az első csoport tárgyköre a történet- és vallásfilozófia (A történelemhez tartozunk, mielőtt történelmet írnánk címmel), a második metafizika, fenomenológia, valamint nyelv- és politikafilozófia (Egy felfoghatatlan mindenségbe való belevetettség), a harmadik művészetfilozófia, továbbá magyar filozófia- és eszmetörténet (Történelemre vonatkoztatott és politikumba átültetett áldozathozatali etika) és végül a negyedik tudomány- és kommunikációfilozófia (Miért bízzunk inkább a tudósokban, mint a mágusokban?).

Az adott keretek között nem lehet szó arról, hogy minden egyes tanulmányt ismertethessünk, sőt még mindegyik külön megemlítése se látszik kivihetőnek. Ehelyett mind a négy csoportot igyekszem jellemezni elsősorban egy-egy tanulmány kiemelésével. Egy-egy ilyen kiemelés természetesen nem nélkülözi a szubjektív elemet, mégis ezen a módon ízelítőt lehet adni az egész könyv és ezen belül az egyes tanulmánycsoportok szelleméről, mondanivalójáról.

Az első csoportból kiemelnémTurgonyi Zoltán írását, amely az európai értékekről szól. Ebben, elsősorban a természetjogot, az embert mint embert természeténél fogva megillető jogot állítja előtérbe és elemzi. Megállapítja, hogy „…el kell vetnünk a liberalizmus individualista antropológiáját, s az embert, mint természeténél fogva társas lényt kell tekintenünk.” A tanulmány végén pedig az összegzés: „…az emberi természetnek legalább két olyan alapvető velejárója van – a természettörvény1 és a világ feletti racionális emberi uralom –, amelynek kibontakozása különösen sokat köszönhet az európai történelemnek.” Egyébként a tárgyalás során kitér az európaitól eltérő más kultúrákra is, ezek viszonyára az európai értékekhez, valamint az emberiség közös értékeinek kiformálódására.

A második csoportban van az a tanulmány, amelyik a könyv címét is adta (Vajda Mihály: A lét hangoltsága). Arról van szó, hogy az ember életében nemcsak a racionalitás játszik szerepet. Az érzelmi elemet a „hangoltság” terminussal lehet kifejezni, és ennek a filozófiában is jelentősége van. Egyébként két „alaphangoltság”, érzelmi beállítódás van: az unalom és a szorongás.

A harmadik csoport tanulmányai többségükben Lukács Györgyről, filozófiájáról, annak fejlődéséről, alakulásáról, továbbá a „Lukács-iskoláról” és a hetvenes évek eleji ún. „filozófus perről” szólnak. Sziklai László megállapítja, hogy „Lukács György […] a 20. század kommunizmusának legnagyobb filozófusa.” Ugyanakkor „…a hazai és nemzetközi népi demokratikus kommunista és munkásmozgalomban korántsem volt egészen comme il faut.” Ismeretes, hogy 1956 után börtönbüntetést is el kellett szenvednie. A recenzens számára mindenesetre kissé meglepőnek tűnik, hogy Lukács és iskolája, valamint a „filozófus per”, a mai magyar filozófiai gondolkodók tevékenységének ennyire az előterében áll.

Maga a negyedik csoport és azon belül Laki János írása – érthetően – áll a recenzenshez a legközelebb. Mint mráláttuk, ez a csoport, illetve tanulmányai a tudomány és technika fejlődése által felvetett problémákkal foglalkoznak, Laki János pedig elsősorban a tudományos eredmények megbízhatóságával (Demarkáció: a megbízhatóság episztemológiája a címe tanulmányának). Számos találó megállapítása közül idézzük: „A globális tudomány standardizált: ugyanazt az irodalmat olvassa, ugyanazokat a műszereket használja, ugyanazokra a (gyakran máshol előállított) empirikus adatokra hagyatkozik, ugyanazon konferenciákon vesz részt, internetes levelezőlistákhoz és fórumokhoz csatlakozik, ugyanannak a közösségnek ír mindenki.”

A kötet a benne lévő tanulmányokkal valóban tanúsítja korunk filozófiájának sokszínűségét és ugyanakkor a mai magyar filozófiai gondolkodók széles körben történő tájékozódását. (Gábor György – Vajda Mihály szerkesztők: A lét hangoltsága. Budapest: Typotex, 2010, 369 p.)