Sorban álló látogatók százezrei a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok és a Magyar Nemzeti Galéria közönségcsalogató „szupertárlatain” és csődközeli gazdasági helyzet az ország számos állami, megyei és városi/falusi múzeumában - közelmúltunk múzeumi történéseinek két véglete. Világszerte pedig új múzeumépítési hullám: a nemzetközi piac sztárépítészeinek alkotásai már önmagukban is közönségcsalogató attrakciók, drága építészeti kiadványok témái, környezetük büszkeségei.
Ébli Gábor tanulmánykötete a múzeumok mai gyors és főbb változásait írja le, annak okait és természetét elemzi, értékeli - a szerző esztéta végzettségéből következően elsősorban a művészeti gyűjteményeket helyezve a vizsgálatok középpontjába, de kitérve a néprajzi és történeti intézmények problémáira is. Írásait évtizednyi „terepmunka”, világhírű vagy (nálunk) csak kevésbé ismert, de mindenképpen nagyszerű intézmények beható helyszíni tanulmányozása hitelesíti. Berlin, Madrid, London, Bilbao, Szentpétervár, Tokió és Ausztrália kiállítóhelyeinek érzékletes, elemző leírásához három hazai témájú esettanulmány kapcsolódik: a XIX. század első fele legnagyobb hatású gyűjtőjének, Jankovich Miklósnak szentelt 2002. évi tárlat a Magyar Nemzeti Galériában, a kilencven éves, egyébként rendszeres anyagi gondokkal küzdő Ernst Múzeum, valamint a budapesti Páva utcai zsinagóga helyreállított és kibővített épületében még csak tervezett holokauszt-kiállítás bemutatása.
A változásokat jól jellemzi a XIX. században a világ tudásának és művészetének enciklopédikus tárházaként kialakított, ma már a világörökség részévé nyilvánított berlini Múzeumsziget jelenleg is folyó, átfogó rekonstrukciójának céljait összefoglaló igazgatósági vélemény. Eszerint a négy épületet föld alatti folyosók segítségével összekapcsoló régészeti sétány „technikailag magas színvonalú élményvilággá” változtatja át a múzeumegyüttest. A műalkotások, régészeti leletek hagyományos időrendi csoportosítása által megkövetelt túlzott elmélyülés ugyanis a mai látogatóktól már egyre kevésbé várható el, a tárgyak néhány közérthető témakör köré szervezett újrarendezésével inkább kulturális élményt, mintsem tudást kívánnak nyújtani minél nagyobb tömegek számára.
A társadalmi környezetükbe beágyazott múzeumok problémáinak elemzése során - számos konkrét hazai és külföldi szemléltető példán keresztül - szóba kerül a múzeumok „önmegismerésének” folyamata, vagyis a sokáig elhanyagolt gyűjteménytörténet felértékelődése (ennek legérzékletesebb hazai példája volt a Magyar Nemzeti Múzeum és a belőle kivált vagy hozzá más módon kapcsolódó intézmények korai történetének egyik legfontosabb szeletét vizsgáló, már említett Jankovich-kiállítás). A szerző elemzi a múzeumok és a modern művészet kapcsolatát, a nemzeti múzeumok korszerű avagy korszerűtlen voltát, a kisebbségek, az archaikus paraszti kultúrák, az idegen népek múzeumi prezentációját. Beszél a finanszírozás kényes kérdéseiről és ezzel összefüggésben a társadalmi-politikai elvárások „aprópénzre váltásáról”, a jegybevétel és a nézőszám akár előzetes szerződésekben is rögzíthető keretszámairól (még az internetes honlapot felkeresők minimális létszámát is előírhatja a fenntartó). A művészeti, néprajzi tárgyak gyűjtésének korábban a minőségre koncentráló folyamata átalakulóban van - nem utolsósorban - a közérthetőség, a tömegek irányában való nyitás érdekében, s ez a tömegkultúra világa felé tereli a múzeumi szerzeményezést is. A hangsúly áthelyeződik az ember és az általa készített tárgyak segítségével alakított környezet kapcsolatrendszerére, egymáshoz való viszonyára.