
Oldalszám: 448 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9326-76-7
Témakör: Művészetelmélet
Elfogyott
A sokarcú kép
Most Horányi meglévő írásaiban hiába próbáltam utánanézni a régi publikációk
bibliográfiai adatainak, sehol sem találtam pl. a válogatás eredeti kiadásának
adatait (ez rossz pont e kötetnek, és talán a szerkesztőnek is, e legjobb
esetben túlzott szerénység, habet sua fata libelli, ilyen kötet esetében a
szerkesztő tartozik az olvasónak a könyv történetének megrajzolásával), így csak
emlékezetemre támaszkodva állíthatom, hogy a kötet a Tömegkommunikációs
Kutatóközpont sorozatában jelent meg, és ez a sorozat az intézmény
rendszerváltozáskor történt (jogutód nélküli) megszüntetése után gazdátlan lett
és elenyészett. Pedig pl. Horányi munkáit (mint sok más egyéb kötetet ebből az
itt kiadott sorozatból) nem tette avittá az idő, csak késlekedett a nehéz
hozzáférhetőség miatt jelentőségének felismerése és hatásának befogadása a ma
nagy divattá vált kommunikációs oktatásba, és a sajnos ma még
Csipkerózsika-álmát alvó (legfeljebb néhány kis mozgásos „életjelenséget”
mutató) hazai kommunikációs kutatásba.
Így hát nagyon időszerű volt, hogy a Typotex kiadja a válogatást. Méltó, szép
formában tette, talán a 49 melléklet, a különféle – többnyire ismert, de néhány
ritkább - képzőművészeti ábrázolás megért volna színes reprodukciókat, bár így,
fekete-fehér formában, ahogy nyilván az eredeti (a kötet fordításainak
forrásaiként szolgáló) közlemények is hozták őket, kellően kifejezik
mondanivalójukat.
Horányi az új kiadáshoz kitűnő, dinamikus bevezetőt írt, amelyben aláhúzza, hogy
nem művészetelméleti cél, hanem a képi reprezentáció elméletének kibontakozása a
könyv tárgya, és hogy sok alapvető kérdés e reprezentáció természetét, kereteit,
működésmódját, kommunikációs dinamikáját illetően máig is tisztázatlan.
Indokolja a válogatást, nem törekedett teljességre, nem támaszkodott egyrészt a
képpel, képi reprezentációval kapcsolatos más hazai közleményekre, de másrészt a
kommunikációelmélet olyan releváns fejleményeire sem, amelyekről a megfelelő
könyvek magyarul is megjelentek (és amelyek nyilván a téma iránt érdeklődő
olvasó számára ismertek, és ha nem, pl. azért, mert valaki a művészetelméletek
felől közelít, akkor az úgyis szenzitizálódik és orientálódik ezek felé).
Majd a kötetet Gombrich klasszikus tanulmánya, az „Elmélkedés egy
vesszőparipáról, avagy a művészi forma gyökerei” című klasszikus tanulmánya
nyitja, amelyet Israel van Meckenem „Vesszőparipa” című képe nyomán írt, és
amely az egész problematikát felveti.
A témát azután Nelson Goodman általánosította és szisztematizálta, híres „Languages
of Art” című könyvében már a képek, képiség, képi ill. „képzeti” reprezentációk,
keretek, sémák, metaforák izgalmas elméleti rendszere bontakozik ki a közreadott
(két fejezetnyi) fordítás nyomán. Goodman hamar óriási visszhangot váltott ki,
néhányan vitáztak vele, de még többen szinte az alaklélektanban leírt hirtelen
ráismerési élmény elevenségével ráismertek benne az új perspektívára, és
továbbvitték azt. Bennett a konvenciókkal, a percepciós és értelmezési
kontextusokkal kapcsolta össze, Walton a reprezentációk és a szimbólumok
viszonyát, mások a képi reprezentációk kognitív szerkezetéről írtak, a kötet II.
részében erről nyolc szemelvény szól.
A harmadik rész öt tanulmánya a képi beszédaktusok, a képi kommunikáció
általános szabályszerűségeit vizsgálja. Itt a nyelv és a kép, a referenciális
összefüggések ill. a megértési és hatással kapcsolatos sajátosságok kerülnek
elő.
Majd terminológiai jegyzék adja meg, hogy a fordításban mely angol kifejezéseket
milyen magyar szóval vagy szavakkal fordították (ez rendkívül hasznos), ezután
nagy, összesített bibliográfia található a kötet végén, ill. megtalálhatók a
mellékletek, amelyekre a szöveg utal.
Voltaképpen kár, hogy itt, a művészetelméleti indítású témakidolgozás sui
generis kommunikációelméleti átértelmezésének és felhasználásának
kiteljesedésénél megállt a válogatás. Jó lenne ezt a kérdéskört tovább vinni a
mai kommunikációkutatás irányzatai és diskurzusai felé, annál is inkább, mert
így minden válogatásba felvett írásban még nagyon sok a művészetelméleti példa,
utánérzés, ismétlés a gombrich-i és goodmani hagyományok nyomán, és nehezen
bontakozik ki valamiféle szintézis. De hát ez valószínűleg nagy és nehéz munka
lenne, és nem is férne be e válogatás keretébe, hacsak nem a szerkesztő által
írt valamiféle áttekintő tanulmány formájában.
A válogatás mindenesetre felébreszti az igényt és érdeklődést a téma iránt,
amely eddig nagyon hiányzott a hazai kommunikációs irodalomból (pedig a
televízió megjelenése után a képi kommunikáció elárasztotta a világot, de már a
fototechnikai képrögzítés és a mozgókép is rendkívül aktuálissá tette volna ezt
a jelenségkört - ám lehetséges, hogy burjánzásával és gyors sokarcúságával össze
is zavarta…).
Bizonyos, hogy sikerkönyv lesz a kommunikáció szakkönyvei között.
Kapcsolódó recenziók
- A sokarcú kép (Dr. Buda Béla, Élet és Tudomány, 2004. május 7.)
- A sokarcú kép (Buda Béla dr., Mentálhigéné és Pszichoszomatika, 5(2004)1.szám, 2004)